Választani kényszerülünk. Időről időre. Választunk iskolát, pályát, társat, és egy demokratikus országban időnként választunk elöljárókat is. Jövőbe próbálunk tekinteni, igyekszünk jól dönteni, aztán várjuk az eredményt. Ha a döntésünk helyesnek bizonyul, elégedettek vagyunk, ha csalódunk, megrántjuk a vállunkat, eldünnyögünk magunkban egy szót, újratervezés, és változtatunk, cserélünk. Máskor vergődünk inkább, mintha csapdába csaltak volna.

Ezen a héten bibliai olvasmányaink Izráel életének egy meghatározó szakaszát járják körül (1Sám 9–14). Minden halad a maga útján, kibontakozik előttünk egy szimpatikus fiatalember, Saul alakja. Látszólag birtokában van az összes vezetői képességnek. Tehetős, fontos neki a család, megtermett, a harcban tehetséges. Kívánhatnánk jobbat? Ez rosszul feltett, emberi kérdés, amelyre csak helytelen válasz születhet. Mi: kívánunk. Vágyaink vannak, ezek vezérelnek bennünket, és a csalódás, ha nem garantált is, de előre látható. Saul az új rend képviselője, a kérdés ezért hibás. Nem azt kell kérdezni, ki lenne a kedvünkre való király vagy a legjobb társ, esetleg az ideális tanító, hanem azt, egyezik-e Isten akaratával az általunk elképzelt szép, új világ. Akarja Isten az új rendet? A kiszemelt, gyorsan emelkedő király végigszáguld ezeken a fejezeteken, szamarakat kerget, prófétának áll, diadalt arat, aztán gyülekezni kezdenek a viharfelhők. Kiderül, hajlamos kapkodva, rosszul határozni, mások életét veszélybe sodorni, akár a fiát is halálra adná, csak az ő szava legyen az utolsó. Ilyenkor kérdezzük: kellett ez nekünk? A reményteljes indulás után lassan tragédiába fordulunk, pedig... minden olyan szépen ment a maga útján.

Az Ige megtanít bennünket helyesen kérdezni. Ne a jó döntést akarjuk meghozni. Lépjünk egyet hátra, és kérdezzük ezt: Uram, a mi vágyaink egyeznek a te akaratoddal?