Tükröt kapunk, tükröt a törvényben. Isten Igéjébe beletekintve látszódik meg az, milyenek vagyunk valójában. Észrevehetők foltjaink, sebeink, ziláltságunk. Bűnünkre és nyomorúságunkra világít rá – diagnózist ad. Azt is érzékelteti, hogy milyennek kellene lennünk ezek nélkül a foltok, sebek nélkül, belső és külső káoszunk nélkül. A törvény korszaka megvilágít, de kiérve erre a világosságra csak a bajokat látjuk, megoldást nem ad. Van, aki lázad, akad, aki beletörik a teljesítésbe, van, akinek a törvény lesz a bálványa. Jézus Krisztus új korszakot hozott. Nem törölte el a törvényt, nem húzta át a diagnózist, nem kapcsolta le a világosságot. De saját halálában felszabadított a gyógyulásra. Létezik terápia is, tőle jön. Viszont ehhez új házasság kell, újra kell kötni a szövetséget vele. És így kapunk magunk mellé valakit, akinek van ereje megszabadítani a bűn átkától, a törvény nyomásától – hogy vele és benne megtanuljunk a törvény szerint élni, és harcolni a bűnnel. Jézus halálában és feltámadásában ezt kapjuk. Új korszakot hozott a világnak, új korszakot hozott nekem és neked, mindannyiunknak.

1Sám 9

34. zsoltár

A falu mellett van egy mély bányató. Tilos, életveszélyes benne az úszás, de erre a környékbeliek ügyet sem vetnek. Így bármikor megtörténhet a tragédia. Az önkormányzat táblákat tesz ki, sőt kerítést is emel a tó köré, csak hogy jelezze a veszélyt és egyértelmű legyen az üzenet. A falu lakói ugyanúgy járnak a tóhoz, sőt vannak, akik a táblákra támaszkodva fel tudnak mászni a kerítésre, hogy onnan ugorjanak a mélybe. A kerítés és a tábla nem rossz ötlet, de így még veszélyesebb helyzethez „segíti” azt, aki mindenképpen ugrani akar. Sőt, lehet, így értesül a veszélyről, amely vonzó... A törvény és a parancsolat szent, igaz és tiszta. De míg belülről nem változik meg az ember, lázadásában még nagyobb lendületet vesz ezekbe kapaszkodva. Ennyire nagy a baj velünk. És ezért ilyen komoly és mindent megmozgató a válasz Jézusban. Nem megjavulnunk kell, hanem új életet kapnunk.

1Sám 10

21. zsoltár

A hívő ember életének legkeserűbb belső küzdelme: tudom, milyennek kellene lennem, mit kellene tennem. Akarom is, szeretném is, el is szánom magam. Aztán valahol eltörik az akarat, kibicsaklik a tett, a végeredmény kudarc. Nem megy, mintha folyamatosan zajlana bennem valamiféle birkózás, a régi, bűn által uralt én és az új, Isten által megváltott én között. Pál ezekkel a nagyon őszinte sorokkal elmondja, hogy ő is ugyanezt tapasztalja magában. Sőt, megfogalmazza a harcunkat, a belső szakadtságunkat. És még egy illúzióval is leszámol. Ezt a győzelmet nem lehet elérni erőlködve. A megoldás nem abban van, hogy még jobban akarjuk, még többet tegyünk. A végeredmény ugyanaz lesz: a jót akarom tenni, és a rosszra van lehetőségem. A megoldás nem az erőlködés összeszorított szájjal. Azt a szájat ki kell nyitni, kiáltani kell úgy, mint Pál. Nem szégyen a segítségkérés! Mert a támogatás kívülről jön. Ki szabadít meg ebből a nyomorúságos küzdelemből? Nem a hitem, nem a tudásom, nem a tapasztalásom. „Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által” – ez nem puszta vallásos mondat, ez a szabadulás egyetlen iránya.

1Sám 11

68. zsoltár

Megvallom, nehéz ide mit írnom, mit kiemelnem. A Szentírás egyik leggazdagabb, legszebb, legmélyebb része ez a szakasz, minden mondata mellett el lehet időzni. Mint amikor a hosszú sötétség után kiszabadul a barlangban rekedt ember, mert megnyitották neki az utat, és szemét újra szoktatja a fényhez, az arcokhoz, a valódi élethez, kapaszkodva a karba, amely tartja remegő lépteiben. Mint amikor a verem mélyére leereszt valaki egy létrát, és az addig a halálát váró megindul felfelé. Oda, ahol egyre nagyobb a világosság, kinyílik a tér, végül valaki átöleli és kisegíti, vissza az életbe. Mint amikor a rab, aki tényleg meg akar változni, kilép a börtön ajtaján, de nem is igazán tudja, mit kezdjen a szabadságával, se tapasztalata, se tudása. Aztán mellélép az őt segítő pártfogó, és lépésről lépésre elkezdi tanítani neki az új életet, a rácsokon túl, más lehetőségekkel és távlatokkal. Az Atya nem hagyott magunkra, elküldte a Fiút, aki magát adta azért, hogy éljünk, hogy kiszabaduljunk, hogy kapjunk második lehetőséget. És ezt a Lélek hozza közel, építi be a mindennapjainkba, a szívünkbe, az életmódunkba. Nincs ítélet, szabadság van. Lehet nemet mondani a bűnre, és igent mondani az Istenre, aki a jó. Nem a halál a legerősebb, hanem a mellettünk álló feltámadott Jézus. Nem vagyunk árvák, hanem gyermekeivé fogadott Isten, és a Szentlélek megtanítja, ez mit is jelent. Töltsünk el időt ezekkel a sorokkal, és tegyük mellé az életünket!

1Sám 12

606. dicséret

Az, hogy megváltott ember vagyok, hogy Krisztus halálában Isten eltörölte a bűneim büntetését, hogy visszafogadott, és neki tetsző életet élhetek, magamat odaszánva, egyre jobban megvalósítva az ő akaratát a Lélek által – nem csak rólam szól. Ezzel csatlakozom Isten világot megmentő és megújító hatalmas tervébe. Hogy ez a teremtett világ, benne velem, tart valahova, van célja, értelme, és lesz megújulása a mindenségnek, hiszen Jézus Krisztus keresztje ennyire monumentális győzelem volt. Helyünk van ebben az új világban, és közben a régiben is ezt az újat kell már képviselni, sőt eszközei vagyunk a világot megújító Istennek. Nagykövetei vagyunk ennek az isteni birodalomnak. Egy, a világ teremtésekor felállt terv részei vagyunk, visszakerültünk ide. A reménységünk ennek a tudata és annak a látása, hogy bármit tapasztaljunk, ez a világ, benne mi is, biztosan célba fog érni.

1Sám 13

461. dicséret

Ismert és szeretett mondat, református címerünk jelmondata, egyházunk hitvallása ez az Ige. Amikor először találkoznak a hittanosaim ezzel a kérdéssel, reflexszerűen keresni kezdik magukban a választ, de érzik, hogy nincs felelet. Ez valójában nem kérdés, hanem kiáltás, a győztesek költői kérdése. Mégis sokszor úgy érzem, rosszul használjuk ezt a mondatot. „Ha mi vagyunk, mi, ennyire kiváló szolgák Istennel, akkor ki lehet ellenünk?” – Isten győzelme nem a hívő gőg hamis önbizalma. Van, amikor elfelejtjük: „Ellenünk van minden, jaj, Isten, mi lesz velünk?” „De mindezekben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.” (37) Pál sora olyan, mint amikor megszólal az alaphang. Mert ez a lényege a nagy címerbéli kérdés-hitvallásnak! Nem önbizalmat ad, hanem bizalmat. Gőg helyett engedelmes alázatot. Kétségbeesés helyett boldog békességet. Hogy aki Istené, az nincs magára hagyva, sem láthatókkal, sem láthatatlanokkal szemben. És erre a Szentháromság Isten a garancia.

1Sám 14,1–15

831. dicséret

Furcsa szavak ezek egy XXI. századi ember számára. Abban a korban, amelyikben leginkább az én felől nézünk mindenre, a fő kérdés az, hogy velem mi lesz, és csak azután jönnek a közösségek, csoportok, ahová tartozom. Az apostol azt mondja, hogy népének tagjaiért akár életét, üdvösségét is feladná! De itt nem is a szavak a lényegesek igazán, hanem az érzelem, amely ott feszül ezekben a mondatokban. Hogy Pál mennyire szereti saját népét, és folyamatos mély fájdalom a számára látni, ahogy a sajátjai, akik előtt minden tudás és ígéret nyitva áll, hogyan zárják el magukat az evangélium elől. Már ez üzenet nekünk, ez a szenvedély, ez a krisztusi érzés, hogy akár még magamat is adnám azokért, akikhez tartozom. Jó kilépni az egó szorításából a hit terén is. És nem baj, ha ott feszül a féltés és a felelősség azok iránt, akik a családtagjaim, akik a barátaim, akikkel egy nemzethez tartozom, és még nem ismerik Istent. Ez a feszültség a misszió egyik legfontosabb mozgatója! A másik, ami ezekből a sorokból kihallatszik, az, hogy Isten népe mindig, minden esetben, még az Ószövetségben is az ő ígéreteitől és akaratától függött. Nem a gének, nem a vérségi kötelék a lényeg még Izráelben sem, még ott is az Úr döntése és szándéka a fontos. Legyen ez is figyelmeztetés, az ő mai népét is a hozzá fűződő viszonyuk határozza meg, nem a vérségi kötelék. Nincs „automatikusan” hívő ember, hitvalló generációk ide vagy oda, a Mindenható döntése és elhívása, az arra adott válaszunk kapcsol be az ő népébe.

1Sám 14,16–52

31. zsoltár