Mi vezette arra, hogy a sok lehetőség közül végül a lelkipásztori hivatást válassza?

Hívő családból származom, anyai nagyszüleim és anyám is vallásosak voltak. Apám már az új világot képviselte: tanítónak, mérnöknek vagy katonatisztnek szánt, ahogy az abban az időben divat volt. Nem tudtam, merre induljak. 1970-ben jutottam arra meggyőződésre, hogy lelkésznek kell jelentkeznem. Tudtam, hogy Isten lépésről lépésre, napról napra meg fogja adni a következő útmutatást. Azóta is mindig elfogadtam az utat, amit elém hozott, és sosem voltak kétségeim, mert mindig megérkeztek azok az emberek, akik segítettek továbbhaladni. Nyilván a Bibliára is támaszkodtam, így tényleg nem voltak kétségeim egy pillanatig sem.

Hogyan befolyásolta házasságát és a családi életét az egyházi szolgálata?

A feleségemmel még a teológián ismerkedtünk meg. Zsuzsanna a zsinati iroda jogi osztályán dolgozott, és levelező hallgatóként csak időnként járt be. Megszerettük egymást. Ő nyírbátori, ezért az esküvőnket az ottani gyönyörű, ősi templomban tartottuk. Kislányunk, Zsuzsika még Budapesten született, vele mentünk Gerjenbe, ahol világra jött Emese és Zoltán, majd Cegléden István és Gábor Levente. A feleségem elsősorban a gyerekek nevelésével foglalkozott, mellettem állt, és vezette a háztartást, ami nem volt egyszerű feladat.

Miként kerültek Gerjenbe?

Egy ismerős szólt, hogy van egy üres lelkészi státusz egy Tolna megyei faluban, és azt javasolta, hagyjam el Budapestet, legyek önálló lelkész. Akkoriban Finta István, a Reformátusok Lapja főszerkesztője mellett dolgoztam, a legjobb helyen ahhoz, hogy előbb-utóbb budapesti lelkészi álláshoz jussak. Finta is figyelmeztetett, hogy bolondság lenne elhagyni Budapestet, de éreztem, hogy az elhívásom oda szól. Bár emberi javaslatnak tűnt, valójában isteni invitálás volt. Soha nem bántuk meg azt az öt évet, amit ott töltöttünk. A teológián megszerzett elméleti tudást a gerjeniektől tanult gyakorlati tapasztalatok egészítették ki.

Utána következett Cegléd, huszonnyolc hosszú éven át, benne a rendszerváltozással…

Azt sem terveztem. Egy vasárnap beállított Gerjenben az istentiszteletre öt ismeretlen, akik bekéredzkedtek a parókiára, ahol elárulták: ceglédiek és papot keresnek. Azt válaszoltam nekik: elkéstek, én már elígérkeztem a Tolna megyei Madocsára, ahol meghalt a lelkész. Mire ők: az nem baj, a püspök úr megígérte nekik, hogy náluk az lesz, akit ők akarnak. Több nagy hírű lelkészt is megkerestek már, de ők nemet mondtak. A ceglédi gyülekezet négyszázötven éves, templomuk Közép-Európában a legnagyobb, még a debreceni is kisebb. Tudtam, hogy rengeteg munka lesz vele, mégis igent mondtam.

Huszonnyolc évig szolgáltam ott, ebből tízet még a kommunista világban. Cegléden három református gyülekezet működött, összesen tizenötezer reformátussal. Évente nagyjából száz temetést tartottam. Rengeteget készültem, soha nem mentem föl a szószékre enélkül, ezt értékelte a gyülekezet. Mindemellett még politizáltam is. Nálunk alakult meg annak idején a helyi MDF és a kisgazdapárt, mert a művelődési házakba még nem engedték be őket, nekünk viszont kétszáz-kétszázötven férőhelyes, nagy termünk volt, ahol népes gyűléseket lehetett szervezni.