Nyáron megjelent egy jegyzete a megvanirva.hu portálon, amelyben az egyházfenntartói járulékot koporsóadónak nevezi. Mit ért ezen a kifejezésen?

Nem vagyok a téma szakértője, sem közgazdász, sem tagja olyan testületeknek, amelyek ilyen kérdésekkel foglalkoznak, de gyülekezeti lelkészként régóta zavar a köznyelvben egyházadónak hívott egyházfenntartói járulék értelmezését jellemző szembeötlő kontraszt. Az egyházfenntartói járulék eredeti célja az, hogy azok a gyülekezeti tagok, akik aktívan jelen vannak a közösségben, anyagilag hozzájáruljanak a közösség életéhez: a lelkipásztor fizetéséhez, a rezsihez, a gyülekezet missziós céljaihoz, mindennapos költségeihez. Ezzel szemben az egyházi gyakorlatban sokszor találkozni azzal a felfogással, hogy „bár nem járok templomba, a gyülekezeti életben sem veszek részt, de befizetem, hogy egyházi temetésem legyen”. Mintha egyfajta temetési biztosításként tekintenének erre a befizetésre. Ez a két értelmezés – az elv és a gyakorlat – teljesen ellentétes egymással.

Ön is tapasztalta ezt a viszonyulást?

Azokban a gyülekezetekben, ahol szolgáltam, nem ez volt a meghatározó, ettől függetlenül ismerek olyanokat, akik így fizetnek egyházi adót. A mostani gyülekezetemben is van, aki ezt szokta meg: „Befizetem, tiszteletes úr, hogyha majd megtörténik, rendben legyek.” Ez a szemlélet sajnos rossz üzenetet közvetít a többi egyháztagnak is, egyfajta kettős beszéd kialakulásához vezet. Hiszen a tanításainkban világosan elmondjuk, hogy az egyházfenntartás azoknak a tagoknak a hozzájárulását jelenti a gyülekezeti élet költségeihez, akik valóban részei a közösségnek. A valóságban pedig vannak „rendes egyháztagok”, akikről ez elmondható, és a „biztosítottak”, akik nincsenek ott a templomban, nem vállalnak szolgálatot, nem jelennek meg a rendezvényeken, nem ismerik az egyház és a gyülekezet életét, tehát ténylegesen nem tagjai a közösségnek. A nevük viszont ott van azon fenntartók mellett, akik áldozatkész és aktív tagjai a gyülekezetnek. Ezt kifelé is rossz üzenetnek érzem.