Kié az Isten? Kié az Isten kegyelme, az ő szabadítása? Kié a szeretete? Ki dönti el, kit szeressen, kit emeljen ki, kinek milyen feladatot adjon? Közülünk ki nyomja rá a pecsétet Isten dolgaira? Abszurd feltenni ezeket a kérdéseket, mégis milyen sokszor megkérdőjelezzük, amit Isten közöttünk végzett munkájából felismerünk, amit a Szentírásban olvasunk! Sokszor úgy viselkedünk, mintha diákokként tanév elején elkérnénk a tananyagot az oktatótól, kihúznánk, megváltoztatnánk azt, ami nem tetszik, vagy amit nem értünk tisztán, aztán visszaadnánk, hogy most már szabadon taníthat. Próbáinkat, erőlködéseinket, szándékainkat mintha láthatatlan mérlegbe helyeznénk, és azután hoznánk meg a döntést: mi akartuk jobban! Csakhogy nem az akaráson, nem a futáson múlik, kit áld meg, és kitől fordul el. Nem a szándékon és nem a teljesítményen dől el, kit szeret, és kinek adja a kegyelmét. Nem az erőlködés és nem a törtetés számít. Az eredeti fejezetben az irgalommal kapcsolatban érthetjük ezt, de bármi másra is igaz Istennel kapcsolatban. Nem rendelkezünk vele. Az Úr szabad, a sorrendet nem lehet felcserélni: ő dönt, ő cselekszik – mi pedig belesimulunk az akaratába. Ez a rend, de ez a jó, mert különben csak a viszály marad, a szembenállás.

1Sám 15

78. zsoltár

Teljesen mindegy a verseny szempontjából a maratonfutó odaadása és erőfeszítése, ha nem a jó úton halad, nem a cél felé. Nem sokat jelent az úszó életben maradásában az akarat és az erőbedobás, ha nem a partnak, hanem a nyílt víz irányába úszik. Igenis, fontos a cél, mindent meghatároz, főleg, ha az életről és az üdvösségről van szó. Pál elismeri népének buzgóságát, de ezzel együtt szomorú, mert az ismeret, a „térkép”, amely szerint haladnak, nem jó. Így viszont nincs megérkezés. „...a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására.” (4) Bármilyen vallásos buzgalom, gyakorlat, lelki teljesítmény irányt téveszt, ha nem Jézus Krisztus a végcélja. Ha nem benne ismeri fel a menekülés, a megtartatás útját. Pál nemcsak népének üzen, de nekünk is. Az alap, amelyre építhetünk: a hitben felismert és megragadott Krisztus. Akit segítségül hívunk, és akiben helyreáll az életünk. És akit nem kell a távolban keresnünk, mert közel van hozzánk.

1Sám 16

762. dicséret

Pál a kapcsolatról, a kapcsolódásról beszél. Hókuszpókuszok, vallásos csodateljesítmények és misztériumvallásokra jellemző beavatások helyett Isten szabadítása meglepően hétköznapi módon lesz a miénk. Elhangzik a szó, az üzenet: érthető, én meghallom, megmozdítom a szívem, az életem, és a Szentlélek segítségével elkezdődik bennem valami teljesen új. Ezzel együtt ugyanez a Lélek rám bízza, hogy mondjam tovább. Csodaszép láncolat, amely Jézustól indult, az ő beszédéből, és minden láncszeme hordozza is Jézust. A szabadítás jó híre hallható és érthető. Jézus által átformált és megmozdított emberek hirdették szavaikkal és tetteikkel. Nem lehet kikerülni. De lehet nemet mondani, elzárkózni, megkeményedni. Még úgy is, hogy minden Isten megváltó szeretetét visszhangozza. Pál a saját népéről beszél. De nekünk is meg kell hallanunk a figyelmeztetést. Hallod magad körül, magadban Jézus Igéjének élő visszhangját. De engedned kell neki a hit első lépéseinél, de azután is, újra és újra. És persze hirdetni, továbbadni – másoknak is. Ez már küldetés.

1Sám 17

70. zsoltár

Illésnek, Isten nagy prófétájának volt olyan szakasz az életében, amikor teljesen kétségbeesett, úgy érezte, nincs értelme a szolgálatának. Reménytelenségében a halált is kívánta. A reménytelenség eredménye volt az is, hogy a népéről is lemondott, úgy érezte, nincs senki, aki hallaná és értené üzenetét. Az Úr nyitotta fel szemét – miközben megerősítette a lelkét –, hogy van maradék, vannak, akik hallják az Igét, akik hisznek. Még ha Illés nem ismeri őket, akkor is, Isten számontart mindenkit. Pál folytatja. Akkor vége? A választott nép bezárt füllel és szívvel távolodik a megváltástól? Nincs így, Pál maga is az egyik bizonyíték. A mennyei Atya nem küld oda minket, ahol nincs olyan, aki miatt szolgálnunk, szenvednünk kell. És ez még akkor is igaz, ha a tapasztalás vagy az általánosítás mást mond. Még akkor is igaz, ha mi nem is tudunk róla. A jó pásztor egy bárányért is elment. Illés megtudta, hogy van hétezer ember a népében, akik miatt vállalnia kell a szolgálatot. Nem sok, de Istennél nem a mennyiség számít. Fontos üzenet ez nekünk, akik túl könnyen általánosítunk lemondóan, akik a számok bűvöletében élünk. Ahova ő küld, ott van maradék, ahol ígéretet tett korábban, ott lesz gyümölcs.

1Sám 18

581. dicséret

Mintha az egyik kortársával vitatkozna itt Pál, bizonyára azért, mert voltak ilyen viták. Pogány hívők mondták, hogy akkor a tapasztalatok, a tendenciák alapján már nem kell számolni a zsidókkal, új fejezet van, másokkal. Pál figyelmeztet: ez elbizakodottság, amelynek az alapja hamis, az eredménye pedig rossz. Azt, hogy a fával mi lesz a kertben, nem a beoltott faág mondja meg, hanem a kertész. A beoltott ág legyen hálás a fa addigi éveiért, évszázadaiért, azért, amihez „hozzánőtt”. Legyen hálás a kertésznek, aki beoltotta. Mély szakadékokat tud teremteni egy-egy odavetett mondat, amelyet hívőként túl könnyen kiejtünk, eltemetve életeket, családokat, akár generációkat, felekezeteket, népeket: „Belőlük már nem lesz semmi. Lapozzunk.” Vegyük észre az ilyen közléseink károkozását, és hagyjuk abba. Közben hagyjuk meg Istennek, hogy ő legyen a kertész, mi pedig törődjünk a gyümölcsterméssel, a sajátunkkal. És ámuljunk azon, mihez van hatalma a mennyei Atyának az egyház fájával kapcsolatban. Már amennyit látunk a magunk nézőpontjából, most, itt, testben.

1Sám 19

46. zsoltár

Mi lesz Izráellel és a többi néppel, hogy van ez az ellenállás az evangéliummal szemben? Most akkor érvényesek-e az ígéretek? A nem zsidó népből származók hogyan viszonyuljanak a törvényhez? Pál korában Rómában nagy kérdések voltak ezek, az ottani gyülekezet zsidó és nem zsidó tagjai próbáltak megnyugtató választ találni, közben vitáztak, és belegabalyodtak a témába. A mi korunknak is megvannak a nagy kérdései, lehet, hogy ezek is köztük vannak, megeshet, hogy teljesen másak. De mi is szeretnénk megnyugtató, egyszerű válaszokat. Pál sok mindent el tud mondani, de nem mindent mond el. Az viszont biztos, hogy vannak megnyugtató válaszok – csak éppen nem feltétlenül nálunk. Istennél ott van mindenre a válasz, neki megvan a bölcsessége és a hatalma ahhoz, hogy amit mi nem értünk, amitől félünk, amit igyekszünk megérteni, amin összeveszünk – hívő a hívővel –, amiben nyomokat keresünk, mindezekre pontot tegyen. A hívő ember nem keresheti úgy az igazságot, hogy ne tudja, ez Istennél van. Alázattal és az Urat magasztalva kell megállnunk a nap végén, tudva, hogy van, amit nem vagyunk képesek felfogni, nem tudunk kibogozni. De Isten azt is kézben tartja, mi pedig már előre dicsérhetjük ezért. Mint Pál teszi itt.

1Sám 20

3. zsoltár

A levélben az utolsó nagy részhez érünk, amely buzdítás, bátorítás, gyakorlati tanácsok sora. Szinte érezni a levegővételnyi szünetet, amely után elkezdődik mindez, de ami ezután jön, az előzőekből következik. Amiről Pál tizenegy fejezeten át tanít, az nem csak elmélet, annak következménye kell legyen a hívők (zsidók és pogányok) életében. Az előző tizenegy fejezet Isten irgalmát mutatja be, amely kiszabadítja a bűnbe szorult világot Jézus Krisztus által. Amit itt olvasunk, az is ennek az irgalomnak a következménye. Pál kér, buzdít, javasol, Isten irgalmára nézve. (Az eredeti szövegben az irgalom többes számban van: az ezerszer megtapasztalt kegyelem eredménye az életünkben, amit leír.) Azt olvassuk, hogy szánjuk oda, ajánljuk fel magunkat áldozatul. Nem bűnért való áldozat, mert az Jézus. Hálaáldozat, Istennek nem a maradékát adom annak, amit ebben a testben élek, hanem a javát, a legszebb, leglényegesebb részét. Istentiszteletként, az ő javára, az ő érdekét nézve. Hogy közben tovább formáljon, hogy ne a Teremtő nélküli világ folyton változó alakjához idomuljak, hanem Jézust mutassam meg egyre tisztábban. Az látszódjon általam is, ami jó, ami tiszta, ami az Úrról beszél, és hozzá vezet.

1Sám 21

91. zsoltár