„Kérlek, imádkozz értem!” Egyre több ilyen kéréssel találnak meg manapság. Talán ez is jelzi a világ romlását, nyomorúságunk és kilátástalanságunk növekedését. A legtöbben viszont nem merik megfogalmazni a kérést, csak a szemükből, szavaikból, mozdulataikból, hajlott tartásukból látni, rászorul az életük, hogy valaki imádkozzon értük.

Döbbenetes volt látni A kiválasztottak című Jézus-filmben a későbbi tanítványokat még elhívásuk előtt. Csupa elveszett ember. Mindegyiknek biceg az élete. Különféle bajok rabságában senyvednek. Az elveszettség kacskaringós útjain egyensúlyoznak. A remény eltűnt az arcukról. És talán épp akkor keresztezi az életüket az Úr, amikor már várni is elfelejtenek. Ugyanez lehet a mi reményünk is: Jézus őket is, sok más elveszettet is számontart, megtalál.

Egy római katolikus paptestvér elgondolkodtatóan fogalmazta meg egy tévéműsorban az életünknek ezt a drámai nyomorúságát, elveszettségét: „Teszem azt, egy középkori parasztembernek egész életében alig kellett döntést hoznia. Mert ment minden a maga útján. Mi pedig ma mindennap ezrével hozzuk a döntéseket, ami azt jelenti, hogy nem tudunk lecsendesedni. Ettől aztán össztársadalmi, közösségi kiégési helyzet alakult ki körülöttünk, és lassan kezd mindenkinek elege lenni abból, hogy minden túlpörög. Egy idő után pedig már nem tudjuk elkerülni, hogy megtaláljuk magunknak a csend tereit, mert ez így sokáig nem mehet, annyira nem egészséges ez a rohanás, ez a túlpörgés.” Csak kevesen olyan bátrak, hogy megkeressék a csend tereit, hogy megvalósítsák életük csendességét. Igen, bármennyire furcsán hangzik is, az imádsághoz nemcsak szándék, idő, de bátorság is kell. Bátorság kell beülni egy istentiszteletre, megharcolni a hit harcát, Jézus mellett dönteni. Sokunk életében ott zsúfolódik a baj, a nyomorúság, mégsem vagyunk készek, hogy kimondjuk: „Jézus, segíts rajtam! Ne menj tovább! Állj meg mellettem!”

A világszerte nagy hatást kiváltó Jézus-film hitelessége éppen abban rejlik, hogy csupa olyan embert láthatunk benne, mint amilyenek mi vagyunk. Elveszett rómaiak, zsidók, elveszett papok, elveszett hívek. Mindannyiuknak Jézus az ajtó, aki által beléphetnek Isten kegyelmébe. Éppen ezt nem fogadják el a kétezer évvel ezelőtti társadalmi rétegekhez tartozók, mint ahogy a maiak sem, hogy Jézus mindenkié. A helytartóé, a farizeusé, a rómaié, a zélótáé. Mindenkié. Ő az ajtó, amelyen némelyek hosszasan kopognak, sőt egyenesen dörömbölnek, majd mégis dolguk végezetlen fordulnak vissza; mások már a küszöbön állnak, és onnan hátrálnak meg; sokan meg csak örökösen várakoznak, téblábolnak, nem tudják rászánni magukat, hogy belépjenek; megint mások folyton elhaladnak, jönnek-mennek az ajtó előtt.

És vannak, akik valóban be is lépnek. Be, az Isten kegyelmébe.