Kétszázötven esztendeje annak, hogy 1676. február 11-én levágták a bilincset 26 elgyötört gályarabról a nápolyi kikötőben. Protestáns papok és iskolamesterek voltak Magyarországról. Ruyter Adorján holland admirális szabadította ki őket, akitől ezt nemcsak hazája, Hollandia, hanem az egész nyugati protestáns világ várta. […] Pozsonyban ugyanis két évvel előbb mást állapítottak meg róluk, ugyancsak Lipót király nevében. Egy delegált bíróság ült fölöttük törvényt, melynek elnöke az esztergomi érsek volt. Az volt ellenük a vád, hogy gúnyolták a római katolikus egyházat, fellázadtak az uralkodó ellen, és hazájuk ellen összeesküdtek a törökkel. Mindegyik vád külön-külön is főbenjáró, együttesen annál inkább. Nincs tehát semmi rendkívüli, ha ilyen bűnökre halál az ítélet. Súlyos börtön, verés, éheztetés, lelki presszió következett majdnem egy esztendeig az elítéltekre. A menekülés útja mégis mindenkinek nyitva állott, aki a katolikus vallásra áttért, sőt olcsóbban is: aki megfogadta, hogy egyházi tisztéről lemond, vagy külföldre vándorol.

236 vádlott úgy szabadult meg, hogy kénytelen volt vagy hitét, vagy hivatását, vagy hazáját föláldozni; akadt 93, aki egyikről sem akart lemondani, hanem fölkészült a szenvedésekre. Ez a szám 41-re apadt a börtönökben egy év alatt, mire a gálya martíriumára elindultak, és 26-ra a gályáról való megszabadulás idejéig. A többi megunta a megpróbáltatásokat és katolikussá lett, vagy végkép elgyötörve pusztult el. Testüket az ég madarai és a tenger emésztették meg, de példájuk eltörülhetetlen energiaforrás, amelyre a magyar protestantizmusnak szüksége van. Szüksége van belső erejének állandó és jótékony megújulása céljából. A fölemelő példák kellenek, minták az állhatatosság gyakorlására, a ránk mért szenvedések türelmes elhordozására, megismert igazságainkért való önkéntelen áldozatra. Erre valók a hitvallók. Őrizze féltő szeretet az emléküket!