A kánai menyegzőtől – Tokaj-Hegyaljáig

Előfizetek

Ilyenkor, késő ősszel, amikor a tokaji szőlő nagy türelemmel és gondossággal kivárt szüretelése zajlik, sok emlék tolul fel bennem. A többi között az, hogy 1977 óta életünk egyik alapigéje, amellyel apósom esketésünk során igazi útravalót adott nekünk, a Jn 2.10: „És monda néki: Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad” (Károli Gáspár ford.).

Ezt az idézetet természetesen már akkor ismertem, s volt neves borász ősöm is, igaz, nem a Hegyalján, hanem Pécsett. De „a borok királya és a királyok borának” gyönyörű vidékét a nyolcvanas évek vége óta jártam-járom lankadatlan. „Megittasodni” ugyan még az itteni hegyek levétől sem szoktunk, de tokaji boros emlékeim száma egyre szaporodik. 1980 januárjának első napján, amikor egy váratlan hóvihar negyedik kismamaságom korai szakaszában a berettyóújfalusi paplakban marasztalt bennünket, a kedves háziak egy babapohárnyi tokaji aszúval segítettek kivédeni a zordon körülményeket.

1985 tavaszán pedig, két hónapig tartó amerikai-kanadai szolgálatomkor a Calvin Synod vendégeként ott ünnepelt harmincnegyedik születésnapomon körutam szervezője, a pataki öregdiák, Bütösi János püspök Kaliforniában nevelt „amerikás” tokajival köszöntött fel, amely igaz szívvel kínálva sem az egészen igazi...

Fotó: Borbás Réka

Kedves Olvasó!

A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!