A nyugati világban, amelyhez mi is tartozunk, a naptári új esztendő január elsején kezdődik, ezt még a régi rómaiaktól örököltük. A középkori Európában sokáig Jézus Krisztus születésnapján, karácsonykor ünnepelték az újévet. Nemzeti hagyományunk szerint első királyunkat tudatosan Kr. u. 1000. december 25-én koronázták meg, így az 1001. év első napja, egyben az új évezred kezdete a magyar keresztyén állam szimbolikus születésnapja.

Van azonban másféle időszámítás is: a református egyházi esztendő advent első vasárnapján kezdődik, és a következő év advent előtti vasárnapjáig tart, így mi, magyar reformátusok a mostani hétvégén búcsúzunk az óévtől. Ezt a napot az örökkévalóság vasárnapjának hívjuk, amikor visszaemlékezünk az elmúlt egyházi év során elhunytakra, s egyben előretekintünk Isten örökkévalóságára. A halottak napjával kezdődő „halál hónapját” az örök élet reménységével zárjuk, s a következő vasárnaptól már Jézus eljövetelét, az örökkévaló Ige testté lételét várjuk. Örökkévaló: mit jelent ez a szó akkor, amikor minden az ideig valóról, a máról, a pillanatról szól?

Amikor posztmodern korunk gyökértelen és lélektelen, kívülről irányított embertömege, tömegembere uralni, kihasználni, élvezni akarja élete minden percét, mindenáron szerezni, fogyasztani, szórakozni kíván, és nem számít neki, mi volt tegnap és mit hoz a holnap! Egyszer élünk – ez a percemberkék életérzése, életformája, mentalitása. És látszólag igazuk van, mert ezen a földön bizony elmúlik minden napunk, életünk gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk, ahogy a 90. zsoltárban olvassuk.