Mennyi nevet ír le Pál itt, a levél vége felé! A római gyülekezetnek ajánlja Fébét, és utána még sok hívő testvért. Nekünk általában idegenül csengő nevek, tőlünk távoli korban és kultúrában. Nem tudjuk, hogy néztek ki, sokukról csak itt olvasunk. Milyen jó, hogy itt vannak, e levélben, a Szentírásban! Csak nekünk ismeretlenek, Pál kötődik hozzájuk. Olyan emberek ők, akik a saját helyükön, korukban Jézus követői, az Ige megtartói voltak, másokat segítő, Istenért dolgozó kockázatvállalók. Nem csak az apostolokból, a hithősökből állt és áll az egyház, van még sok-sok elhívott, aki nem került be az egyháztörténet nagy könyveibe, akiket mi nem ismerünk, de akiket ismer Isten. Emberek, akiknek csak a nevét tudjuk, és még sok-sok százezer és millió, akiknek azt sem. Mi nem, de Jézus Krisztus igen. És ott vannak az élet könyvében, hozzátették a maguk szolgálatát ahhoz, hogy Isten ügye haladjon. Bátorítás ez nekünk, akikből nem feltétlenül lesz egyháztörténeti hős. De sokkal lényegesebb, hogy Isten jól tudja, kik vagyunk, és mit vállalunk érte. Csak ez számít.

1Sám 29

100. zsoltár

Figyelmeztető sorokat ír Pál a római hívőknek a jövőre nézve: mit kerüljenek el, mire figyeljenek. Persze, ezek a tanácsok a maiaknak is sokat érnek. A bölcsesség a Szentírásban gyakorlati tudást jelent, tiszta felismeréseket akár éles helyzetekben is. Nem könyvekből tanulható a bölcsesség, az Istennel együtt eltöltött idő megtapasztalásaiból születik. Együtt látni Istennel, mi a jó és mi a rossz, és így dönteni, haladni. Pál sorai is ezt tűzik ki célként. Hogy az Isten népének életében egyre inkább a jó felé mutasson a mérleg nyelve. Bölcsnek lenni a jóra, képtelennek a rosszra – J. B. Phillips így ülteti ezt át: „Azt akarom, hogy a jónak avatott szakértői, ellenben a rosszban még kezdők se legyetek.” Egy újabb, egész életen át gyakorolható program a hívőknek, a gyülekezeteknek, az egyházunknak: „hivatásossá válni” a jóban, és csakis abban. Mert ez méltó a minket elhívó Istenhez, akit dicsőítenünk kell. „...az egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség Jézus Krisztus által örökkön-örökké. Ámen.” (27)

1Sám 30

775. dicséret

Az első korinthusi levél összetett és mély része a Szentírásnak, Pál tudása és bölcsessége, szenvedélye és féltése is ott van e sorok születése mögött. Erős és nagy gyülekezet betegedett meg, hatalmasak a problémák a közösségben, de lehet, nem is látják ezeket az egymással veszekedő érintettek. Az apostol diagnózist állít fel, és rámutat a gyógymódra. Fel akarja nyitni a szemüket – és megnyitni a szívüket a korinthusiaknak. Nekünk is nyitott szívvel és az önvizsgálat bátorságával kell olvasnunk ezt a levelet. Hogy felnyíljon a szemünk. Például akkor, amikor nagyon hasonlítunk a korinthusiakra: erősnek képzeljük magunkat, egymásra licitálva az egyházban, és közben éppen a valódi erőnk vész el. Egymással versengünk, a másikat megbélyegezve, magunkat kiemelve, közben észre sem vesszük, de Jézus Krisztustól egyre inkább távolodunk. Pedig ha van erőnk, gazdagságunk, ha jutottunk előre, az csakis a minket megváltó, elhívó, a minket megtartó és közösséggé építő Isten miatt lehet.

1Sám 31

613. dicséret

Jörg Zink írja: „Ami a keresztyén hitet az emberi vallásosság minden más formájától megkülönbözteti, nem más, mint egy magányos, törékeny alak a történelemből.” Jézusról van szó, és arról, ahogyan belépett a történelem egy pontján az emberiség életébe. A hívő ember abban különbözik a nem hívőtől, hogy felismeri e magányos, törékeny alakban a mindenek feletti, mindennél hatalmasabb, győztes Istent. Ez a magányos, törékeny alak, teljesen összetörve a kereszten, átfordította a világ történelmét és benne a mi történetünket is: a halálból az életbe, a bűnből a visszakapott Isten-közelségbe. Lehet, hogy kinevetnek, bolondnak néznek a hitünk miatt, de mindez nem számít. Az igehirdetés egyszerű mondatai generációk óta adják tovább a megfeszített és feltámadott életre hívó szavait, hétköznapi emberek hiteles életének és beszédének tanúsága miatt van egyre több és több hívő a földön. Nekem és neked, nekünk nem a világ nyomja rá a „minősítést” az életünkre, hanem a jó pásztor. Vele és benne pedig győztesek vagyunk.

2Sám 1

718. dicséret

Mit jelent ez a sor? Pál minden mondata egy témáról szólt? Ugyanazt ismételgette talán? Nem erről van szó. Elhatározásról ír. Alapvetésről és viszonyítási pontról. Ahonnan a tanítás elindul, és ahová visszatér, és közben el sem szakad onnan. Pál szolgálatának a gravitációjáról beszél. Nem maga körül keringett, nem önnön gondolatai és elképzelései mentén hirdette az Igét. A középpont, ahonnan nem szakad el: az emberré lett Fiú Isten, a megfeszített, keresztje által diadalt arató és az embert megszabadító Megváltó. Pál döntött, szolgálatát, igehirdetését és életét ide kapcsolja – és így marad szabad ember. Szabad a gőgtől, hisz nem magát tartja alapnak. Szabad az érdekes és divatos gondolatoktól, a korszellemtől! Közben persze átfog mindent, ami az embert érinti, de nem kihagyva Jézust, akié amúgy is minden. Figyelmeztetés ez nekünk, amikor az Igéről gondolkozunk, a saját szolgálatunkról a gyülekezetben és az evangéliumhirdetésben. Van középpont, ahonnan nem szabad elszakadni, mert akkor ereje is lesz annak, amit mondunk és teszünk. Nem mulandó emberi gondolatok és technikák szerint, nem másokat manipulálva és megvezetve, hanem a Krisztust hirdetve a Lélek bizonyító erejével: azaz Isten is hozzáteszi azt, amit csak ő tud. Így lesz akár a mi bizonyságtételünk is segítség másvalaki hitre jutásában és megerősödésében.

2Sám 2

72. zsoltár

– Én egyedül X. Y. prédikációi miatt vagyok hívő, mert őt hallgathattam; Y. Z. könyvei voltak azok, amelyek révén igazán megerősödött a hitem, nem tudok jobbat; csak Z. X. módszere alapján tudtunk megújulást adni a gyülekezetnek. – Hányszor hallunk, mondunk ehhez hasonló mondatokat, tévesztjük el az okot és így a célt is abban, hogyan ad Isten fejlődést, növekedést! Fontos a jó szerszám, igen, de sokkal fontosabb az, aki azt az eszközt fogja, a megfelelő helyen és módon használva, ismerve azt a tárgyat, gyengeségeit és erősségeit egyaránt. Az, hogy Korinthusban erős gyülekezet volt, nem Apollós és nem Pál miatt lehetett. Ez még akkor is igaz, ha mindketten jól és hűséggel végezték a feladatukat. A világ igehirdetője sem tud hitet adni, legbölcsebb teológusa sem képes halálból életbe hívni, legnagyszerűbb misszionáriusa sem tud új gyülekezetet elindítani. Csakis Isten, aki maga válogatja a szolgáit és a szerszámait. És ahhoz, hogy Korinthus ott tartson, ahol, Pál és Apollós egyaránt kellett. Kijátszani egymás ellen, szembeállítani egymással Isten munkásait minden hangsúlyeltolódás ellenére is sátáni. Ebből is gyógyulnunk kell, nem elveszíteni szem elől Istent, aki ott van a hű szolgák mögött.

2Sám 3

827 dicséret

Mid nincs? Mi hiányzik? Hogy éppen mink nincs, arról nagyon sokat tudunk beszélni, panaszkodásunk és elégedetlenségünk gyakran hallható, amikor együtt vagyunk. Számba venni, mi nincs, ami kevés, ami kellene még – ebben jók vagyunk. Mid van? Mi az, amivel már rendelkezel, amit elértél, amit megszereztél, ahová eljutottál? Ezt is tudjuk listázni: anyagi és tárgyi javaink, de előrelépések a karrierben, a munkában, a közösségeinkben, a gyülekezetben, eredmények és elismerések – ezekből is jókora listáink vannak, amelyekről sokat tudunk beszélni. Mid van, amit nem kaptál? – kérdezi az apostol, szelíden és szerényen. Ezzel a listával hogyan állunk? Azzal, hogy Isten mikor milyen formában erősített meg, mozdított meg minket? Hogy az Atya hányszor fordított vissza a tragédiából és terelt a jó irányba? Hogy Jézust követve kaptunk új célokat, feladatokat, és egyáltalán értelmet nyert az, amire képesek vagyunk? Hogy a Szentlélek bontja ki kegyelmi ajándékait, ami miatt az egyházban szolgálatunk lehet? Gazdagok vagyunk, és igen, van sok mindenünk, de ami hasznos és jó, amögött ott van Isten szeretete és kegyelme. Így nem lehet dicsekedés az eredmény, csakis a hálaadás.

2Sám 4

57. zsoltár