Az izráeli királyság kezdeteit és egész történetét nehézségek és ellentmondások jellemezték. A környező kisebb-nagyobb népek, de különösen a filiszteusok fenyegetései a laza törzsi szövetségben élő Izráel fennmaradását veszélyeztették. Izráel vénei a Sámuel által megfogalmazott figyelmeztetések ellenére kitartottak amellett, hogy királyt kívántak maguknak. A király ugyanis a hadsereg működtetése, az államszervezet kiépítése miatt a törzsi önrendelkezést csorbítja, adókat szed. „A nép azonban nem akart Sámuelre hallgatni. Ezt mondták: Nem! Legyen csak király fölöttünk! Olyanok akarunk lenni, mint az összes többi nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat!” (1Sám 8,19–20)

Ezek után Sámuel Isten rendelkezése értelmében Sault kente királlyá. Saul feladata a külső és belső hadakozás volt, hogy az ország területi és működési alapjait biztosítsa. Az Úr igen hamar kinyilvánította, hogy Saul nem alkalmas a királyságra: „Megbántam, hogy királlyá tettem Sault, mert elfordult tőlem, és nem teljesítette, amit megparancsoltam neki” (1Sám 15,11). Az Úr akarata szerint még Saul működési idejében Sámuel királlyá kente Dávidot (1Sám 16), így léphetett a nyilvánosság elé, és vette fel a harcot az ellenséggel, valamint az őt folyamatosan üldöző és elpusztítani akaró királlyal. Dávid mindvégig Isten felkentjeként tekintett Saulra, ezért megkímélte az életét. Sámuel első könyvének végén jutunk el Saul uralkodásának befejezéséhez: a harcban súlyosan megsebesített királyt fegyverhordozója sem akarta megölni, ezért „fogta Saul a kardját, és beledőlt” (1Sám 31,4). Ez lett a vége Saul kegyelemből kiesett királyságának. Valljuk együtt: „az Úr a mi bíránk, az Úr a törvényadónk, az Úr a mi királyunk, ő megsegít bennünket!” (Ézs 33,22)