A Kálvinista Szemle egyik számában Varga Sándor vértesaljai esperes úrnak jelent meg egy cikke A baranyai kérdés címen, s benne állást foglal az ellen, hogy 500-nál kevesebb lélekszámmal bíró gyülekezetek lelkipásztort választhassanak, és felveti a körlelkészség, a lelkésztanítóság és a fiókegyházzá alakítás szükségszerűségét. Én a baranyai kérdést csak annyiban ismerem, amennyiben az egyházi sajtóban, személyes beszélgetésekben figyelemmel kísérni tudtam, de ismerem a többi dunántúli törpegyülekezeteket, azok helyzetét, hiszen magam is kisebb lélekszámú gyülekezetet vallhatok magaménak, amelyik lelkészt, tanítót fizet, és három éve épített iskolát tanítólakással, és ismerem a magyar falu népét. S éppen ezért, így, távolról szemlélve is, véleményt nyilvánítok, és úgy is, mint az ifjú nemzedék egy tagja, aki azt mondhatná: „rólunk – nélkülünk”.

Tudom, hogy milyen óriási terhet hordoz a falu népe az egyházáért. Városi ember, aki 4-6 pengőt is fogát szívva fizet meg, hinni sem tudja talán, hogy odahaza egy 20 holdas szegény paraszt 50 pengőnél több egyházi adót fizet. S ma ezt tudva, kérdezheti valaki: Miből? S meddig bírja? De nem ismeri a magyar kálvinista embert az, aki a megoldást a körlelkészségben, fiókegyházzá alakításban látja. Tudom, hogy inkább fizet keservesen 100 pengőt is, mintsem lemondjon arról, hogy neki papja legyen.

Eltévesztettnek tartom a körlelkészséget, két okból. Az első: amikor kálvini elveket szem előtt tartva szórványmissziót szervezünk, nem tehetjük szórvánnyá meglevő egyházainkat. A második ok gazdasági: amikor lelkész-túlprodukcióról beszélünk, cikkezünk, s száraz kápláni állásokat szervezünk, akkor elhelyezkedési alkalmaktól fosztunk meg fiatalokat, s benne borítjuk fel nemcsak existenciális, de lelki életüket is. Körlelkészség... Pár kilométer is mai országutak, közlekedési lehetőségek mellett óriási távolság, s mindig mostohagyerek lenne a fiókegyház.

(folytatjuk)