Mindmáig csodálkozik a világ, hogy Donald Trump republikánus jelölt nagyarányú győzelmet aratott az amerikai elnökválasztáson. Mi vezethetett a sikeréhez?

Mint mindig, a gazdasági helyzet most is komoly súllyal befolyásolta az amerikai elnökválasztás kimenetelét. Az emberek hetven százaléka vélekedett úgy az Egyesült Államokban, hogy nem jó irányba megy az ország. Az árszínvonal körülbelül húsz százalékkal volt magasabb, mint 2021 elején, és az emberek csak harmincnyolc százaléka érezte úgy, hogy nagyjából ugyanúgy vagy jobban él, mint 2021-ben, amikor beiktatták Joe Bident. E makrogazdasági számok nyilvánvalóan azt mutatták, hogy az emberek döntő többsége úgy ítélte meg: a Biden-kormányzat nem teljesített jól.

Közbevetőleg: a munkanélküliség viszonylag alacsony, nem?

Ahhoz képest alacsony, hogy milyen magas volt 2022-ben a Covid következtében. Az emberek azt is érzékelték, hogy az utóbbi két évben a magas infláció felemésztette a bérek emelkedését… Az, hogy az úgynevezett „kitchen matters” – „konyhai ügyek” –, az élelmiszerárak, a benzinárak, egyáltalán a megélhetési költségek általában hogyan alakultak, most is nagymértékben befolyásolták az amerikaiakat. Így a jelek szerint elég sok potenciális demokrata szavazó is a republikánus jelöltre szavazott, például az afroamerikai feketék húsz-huszonöt százaléka, főleg a férfiak. Ők azok közé tartoznak, akik alacsonyabb keresetűek – ez évi ötven-hatvan ezer dollárt vagy ennél kevesebbet jelent. Az ő pénztárcájukat jobban érinti az árszínvonal emelkedése, mint azokét, akiknek évi kétszázezres a jövedelmük. Ezek a rétegek most korábban nem látott arányban szavaztak Trumpra.

A demokrata Obama 2008-as hatalomra jutásakor azt jósolták elemzők, hogy a republikánusoknak soha többé nem lesz elegendő szavazójuk a győzelemhez, a feketék mellett a spanyol ajkú szavazók egyre növekvő aránya miatt. Most meg azt láttuk, az afroamerikaiakhoz hasonlóan sok latinó is simán átpártolt a republikánus jelölthöz…

A latinóknál figyelemre méltó módon a határkérdés is elég fontosnak bizonyult. A már második generációs spanyol anyanyelvűek úgy gondolták, hogy a Biden-kormányzat a republikánusokénál jóval nyitottabb határpolitikája az ő érdekeiket is sérti. Márpedig a dél felől érkező illegális bevándorlók számát az utóbbi három és fél évben tizenkét-tizenhárom millióra becsülik. Utóbbiak a latin-amerikai hátterű alacsony keresetűek versenytársaiként is jelentkeznek sok munkakörben. A határkérdés problematikája tehát nem csak azoknak volt fontos, akik hazafiasan gondolkodnak. A migráció a megélhetés kérdésével szorosan összefonódott a 2024. őszi elnöki választáson.

Eközben Kamala Harris sűrűn beszélt az emberek elidegeníthetetlen „testi jogairól”, az abortusztól a transzneműekig terjedő kérdéskörről. Elszámította magát ezzel, netán az ilyen nézetek hangoztatása ellenére veszített?

2016 óta a Demokrata Párt még inkább elmozdult balfelé. A párt baloldala, a progresszívek egyre nagyobb befolyásra tettek szert. Ők erőltetik a radikális zöldpolitikát is.

Rendben, de azt is olvashattuk, hogy az európai ökoterrorizmus éppen „Amerikába kerget” európai iparvállalatokat.

Az amerikai választások szempontjából mégis az játszott szerepet, hogy Biden elnök az ottani radikális zöldlobbi hatására ez év elején befagyasztotta az a cseppfolyósított földgáz exportját. Ezt nagyon is számon tartották a szavazók, például a billegőnek számító Pennsylvaniában, amely a második legnagyobb palagáz-kitermelő állam. Rengeteg munkahely függ attól, mennyit és hogyan termel az USA ebből az energiahordozóból. Részben ezért pottyant Trump ölébe Pennsylvania is. Megjegyzem, Kamala Harris ha későn is, felismerte a bajt, és kampányában gyökeresen megváltoztatta a korábbi álláspontját. Addig teljes mértékben ellenezte a repesztéses palagáz-kitermelést, ám utóbb melléállt. Azonban ez a manővere is kontraproduktív volt: a hitelét, szavahihetőségét kezdte ki.

Csak ebben változtatta meg látványosan a véleményét Harris?

Nem. A migránsügyi véleménye is száznyolcvan fokos fordulatot tett. Korábban az idegen bevándorlók dekriminalizálásáról beszélt, a választási harcban már ő is szigorúbb határvédelmet ígért. Ezzel szemben Trump 2016-ban is, 2024-ben is lényegében ugyanazokat a dolgokat tematizálta: a déli határ megerősítése mellett a konyhaügyek, a hagyományos értékek védelme, a férfi és a nő házasságán alapuló hagyományos család megóvása, illetve hogy az abortusz nem szövetségi kérdés, hanem külön-külön az államokra tartozik.

Kultúrharcosként miért volt sziklaszilárd a demokrata jelölt?

Harris ennek a politikai realitásokat eléggé mellőző progresszív irányzatnak a választottja. Nála jobban csak alelnökjelöltje, Tim Walz erőltette a gender, a woke, a kritikai fajelmélet és hasonlók kampánytémává tételét. Ez pusztán hatalommegragadási. szempontból is melléfogás volt, mert a fenti nyakatekert ideológiák csak az emberek szűk kisebbségének az ügyei, pontosabban a keleti és a nyugati parti elité. Trump nagyon jól kihasználta, hogy a ké part között, az Egyesült Államok többi részén, főleg a társadalom hagyományos köreiben jókora ellenérzés van a washingtoni politikai buborékkal, a New York-i Wall Streettel és Hollywooddal, a gazdasági, társadalmi, politikai és médiaelittel szemben. Délen Colorado és Új-Mexikó, 1 északon Minnesota kivételével az összes állam a republikánusokat választotta. Trump megszólaltatta, visszaigazolta érzéseiket, miszerint az elitek elszakadtak tőlük, olyasmikről beszélnek, amik nem az ő életük. Az emberek jelentős része megelégelte, hogy az elit lenézi, hajánál fogva előrángatott, sokadrendű ügyekkel traktálja őket. Mert hát tényleg el lehet képzelni, hogy Missouri kellős közepén vagy Oklahoma alsón mennyire érdekli az embereket, van-e transznemű vécé a középiskolában... Ennek a neomarxista irányba fordult demokrata párti politikának a hatására sokan úgy gondolták: még ha nincsenek is elragadtatva Trumptól, megkérdőjelezik egyes kijelentéseit, stílusát, rá szavaznak, mert még mindig jobban képviseli az érdekeiket, mint az a woke hevület, amelyet Harristől hallanak.

Lehet mondani, hogy a mostani elnökválasztáskor érett be a polgárháborúhoz – közelítő 2020-as felfordulások, antifák, „black lives matter”, woke, cancel culture mozgalmak elutasítása a társadalomban?

Csakugyan sokan helytelenítik azt is, hogy ez a progresszív szárny megpróbálja átírni az amerikaiak történelmét. Ennek – a szobordöntögetés mellett – fejleménye volt az is, hogy egy Pulitzer-díjas, a New York Timeshoz kapcsolódó újságírócsoport az úgynevezett Project 1619 keretében elkezdte gyökeresen megváltoztatni az amerikai történetírást...

Az 1619-es évszám egy valóban dicstelen virginiai eseményhez, az első rabszolgák behurcolásához fűződik.

Úgy van, csakhogy az újságírócsoport csúcsra járatta a „white guilt”, azaz a „fehér bűn” kollektívvé tételének gyakorlatát, már-már azzal a kicsengéssel, hogy ami jó történt Amerikában, csak a feketéknek köszönhető. Ilyeneket nem szívesen olvasnak az emberek, emiatt sem csoda, hogy ma a fehérek kétharmada republikánus szavazó.

Trump győzelmében benne lehet a kifejezetten vallásos keresztyének döntése is?

Nyilván a legtöbben átlátják, hogy Trump az előéletével és harsány stílusával nem kifejezetten keresztyén mintakép, de általuk is érvényesült az ellenhatás a kirobbantott kultúrkampffal szemben. A keleti és a nyugati parton, a demokrata szavazóbázisoknál a lakosság egyharmada vallásos. Ez sem kevés, de délen, a Közép-Nyugaton, illetve a szavazóbázis tekintetében republikánus fellegvárnak számító minden államban ez az arány még ma is ötven-hatvan százalék. Körükben az általános családfelfogás távolról sem a szivárványos, ők változatlanul a hagyományos családban hisznek.

Akkor főleg ezek a tényezők idézték elő Trump egy ciklus utáni visszatérését?

Van itt még valami. Az USA is olyan időszakot él, amely tele van bizonytalansággal. Kína erősen feltört az amerikaiak mellé gazdasági szempontból, háború Ukrajnában és a Közel-Keleten… Az emberek hetven százaléka úgy gondolta, Trump erősebb vezető lenne, mint Kamala Harris. Lehet, hogy nem értünk vele mindenben egyet, de határozottabb, markánsabb politikát képvisel. Harrisnek minden szempontból fából kellett volna vaskarikát csinálnia. Sok kérdésben más álláspontot foglalt el korábban, három és fél évig alelnök volt egy mindössze negyvenszázalékos népszerűségű elnök mellett. És most attól a népszerűtlen kormányzattól kellett távolságot tartania, amelynek a tagja volt. Az emberek nem hitték el neki, hogy ő mást hozna. Volt egy rettenetesen ráégett elszólása is: amikor a CNN-en megkérdezték tőle, van-e olyasmi, amit esetleg másként tett volna, mint Biden, azt mondta, ilyen most nem jut eszébe. A republikánusok ezt ügyesen kihasználták ellene, milliószor felidézték, előhozták kampányfórumokon, hogy a Demokrata Párt jelöltje az, akinek semmi nem jut az eszébe… Ezzel nem keltette karakteres politikus benyomását, miközben azt is tudták róla az emberek, hogy semmiféle külpolitikai tapasztalata nincs, ahogyan az alelnökjelöltjének sem. Harrisról tehát, különösen ilyen labilis helyzetben, nem tudták elképzelni a választók, hogy mondjuk Putyin orosz vagy Hszi Csin-ping kínai elnökkel tárgyaljon. Így esett, hogy amint 2016-ban és 2020-ban, úgy 2024-ben is a két nem tökéletes elnökjelölt közül azt választották, aki „mégis inkább, mint a másik”.

Hogyan tekintsünk Trumpnak arra a törekvésére, hogy föl akart és föl akar lépni a mélyállam – a deep state – ellen?

Donald Trump valóban a „washingtoni mocsár lecsapolását” ígérte. Ez azonban nem újdonság a politikai progamok meghirdetői között, Cartertől Reaganen, Clintonon és az ifjabb Bushon át Obamáig. Az utóbbi fél évszázadban egy-két jelöltet kivéve mindegyik elnökjelölt Washingtont akarta megtisztítani attól az összefonódott demokrata–republikánus elittől, amelynek tagjait nehezen lehetett megkülönböztetni egymástól. Általában hét-nyolc ezer embert szoktak lecserélni, amikor váltás van a Fehér Házban. Trump most a dupláját ígérte, tehát sokkal alaposabban belenyúl majd a bürokráciába. Ha a törvényjavaslata nem megy át, akár elnöki rendelettel is véghez kívánja vinni, hogy a köztisztviselők egy részét minden további nélkül el lehessen bocsátani, ha illojálisnak bizonyulnak. Ez alaposan fellazíthatja a bebetonozott elitet, a döntéshozatali mechanizmus washingtoni háttértényezőinek egész konglomerátumát, beleértve valamiképpen a hivatalos hatalmi ágakba beépült kijáróembereken túl a média, a bürokrácia és az érdekcsoportok szövetségi hálóját is.

Közelebb van egy ilyen fejleményhez az Egyesült Államok, mint korábban?

Úgy gondolom, igen. Trump egyszer már töltött négy évet a Fehér Házban, megtapasztalta, hogy a bürokrácia ott gáncsolja, ahol tudja, például szivárogtatással, telefonbeszélgetései lehallgatásával. Véghez akarja vinni a változást. 2016-ban, amikor őt, magát is meglepte a győzelme, még nem állt mögötte igazi csapat, erős garnitúra, de most már úgy tűnik, igen. Volt négy éve, hogy alaposabban fölkészüljön. Szakértői csoportokat hoztak létre, illetve immár megfelelő embereket tud bizalmi és stratégiai pozíciókba betenni. Kiismeri magát a nagyon bonyolult washingtoni világban. Ráadásul mivel még egy ciklusra már nem lehet újraválasztani, ezért nem kell annyira kompromisszumokra törekednie a hatalomban maradás érdekében.

Igaz-e, hogy a „Lets make America great again!”, a „Tegyük újra naggyá Amerikát!” politikai szlogen megvalósítását befelé fordulással, izolációval igyekszik majd megvalósítani az új kurzus?

Inkább protekcionista gazdaságpolitika várható, közvetlenebb érdekérvényesítéssel. Ennek egyik megnyilvánulása az lesz, hogy rábírja Európát, sokkal többet fektessenek be Ukrajnába, mert szerintük és a szavazók milliói szerint Ukrajna elsősorban európai ügy, nem Amerikáé. Az Egyesült Államoknak szerintük azzal sem kellene foglalkoznia, hogy az Ukrajnában élő idősek nyugdíját amerikai adófizetők pénzéből fizessék. Ha az európaiak szeretnék, finanszírozzák ők. A pénzt e logika szerint stratégiailag inkább fontos kérdésekre kell fordítani, mindenekelőtt a Kínával szembeni csendes-óceáni térségi és a globális gazdasági versenyre. Mert lássuk be, az amerikai geopolitikai stratégiában a XXI. században már egyértelműen a csendes-óceáni térségé az elsőbbség. Ott van a világgazdaság túlsúlya, nem az atlanti térségben; Európa részesedése, aránya a világgazdaságból rohamosan csökken, miközben Kína, Japán, India, Indonézia, Ausztrália jönnek föl. A republikánusok tehát egyre inkább úgy gondolják, az európaiak ingyen ebédet ettek. Ugyanezért sürgetik, hogy GDP-arányosan ne két, hanem három százalékot fordítsanak az európai NATO-tagországok katonai célokra, ha már az ő védelmükről van szó. Szóval a trumpi USA nem visszalép a világtól, hanem várhatóan sokkal keményebb, érdesebb amerikai érdekérvényesítésbe fog, és kevesebb mézet tesz a madzagra.

Attól nem kell tartani, hogy az Egyesült Államokra nagyban építő európai biztonsági rendszer az USA új, protekcionista elnöke miatt meggyengül?

Az USA Trump idején sem hagyja magára szövetségeseit, mert ez nem érdeke. Csak, mint mondtam, nagyobb tehermegosztást akarnak a republikánusok, úgy gondolják, van ott még annyi pénz, hogy ezt megkövetelhessék az európai partnerektől. Az oroszok sem fenyegetnek azzal, hogy megindulnának Ukrajnán túl nyugatra. A háború tanúsága szerint azért az orosz hadsereg sincs olyan rettentő jó állapotban… Moszkva attól persze nem akar eltekinteni, hogy Ukrajna valamiféle pufferzóna legyen közte és a NATO között. De az már valószínűtlen, hogy Oroszország többet akarna, már azért sem, mert gazdasága a GDP tekintetében nem nagyobb Spanyolországénál.

Van esélye, hogy az új amerikai adminisztráció hivatalba lépésével hamar lezárul az orosz–ukrán háború?

Trumpnak az a kijelentése, hogy az első nap elintézi a háború lezárását, nyilvánvalóan kampányfogás volt. Ez eleve lehetetlen, de az Egyesült Államoknak egyébként sem lehet célja, hogy Kína melletti másik nagy riválisa, Oroszország nagyon nyerjen. A Krím aligha fog visszakerülni, jóval inkább kérdés, mi lesz bizonyos orosz etnikai többségű területek sorsa. Mindenesetre Trumpék minden bizonynyal olyan Ukrajnát akarnak, amely önálló, fölfegyverzett, és ha ködbe veszően is, de megmaradhatna a NATO-tagság perspektívája. A kérdésre konkrétabban válaszolva: inkább az valószínű, hogy sajnos az elnökváltás után még jó ideig folyik tovább a háború. Az hozna a békéhez kellő egyensúlyt, ha egyik háborúzó fél sem járna nagyon jól, ugyanakkor az alkut mind Zelenszkij, mind Putyin el tudná adni otthon, különben fölteszik a kérdést, hogy ez a több százezer halott meg sebesült, illetve az anyagi veszteség mire való volt. Modus vivendit kellene találni, hogy valami mindegyiknek jusson, de egyik se legyen nyertes, egyik se legyen vesztes. Ez bizony könnyebb volna, ha lenne egy Kissinger vagy Bismarck leleményességével rendelkező világpolitikai súlyú figura.

Több-e mesénél, hogy a jövendő amerikai elnök nemzetállami felfogása lendületet adhat az európai mélyállam fellazulásának is?

Kérdés, mennyi energiát akar fordítani Trump az európai belső viszonyokra. Nem hiszem, hogy túl sokat. Ő az amerikai érdekeket nézi. Azt viszont semmiképp sem gondolja, hogy ennek érvényesítéséért a világot önhatalmúlag ketté kell osztania demokráciákra és autokráciákra, mint ahogyan azt Bidenék tették. A trumpi megközelítés szerint az Egyesült Államoknak nem feladata, hogy más országokat kioktasson a belpolitikában.