Pál apostol nem titkolja, hogy a keresztyének élete számos nehézséggel jár. Körülöttünk ezernyi bálvány hirdeti magáról, hogy többet és jobbat tud adni az Istennél. Mások életét látva bennünk is felötlik néha, mennyire távoli az örök élet ígérete, s hogy ehelyett nem kellene-e megelégedni azokkal az örömökkel, amelyeket a földi élet kínál. Megfáradunk, és ilyenkor olyan könnyen a hatalmába kerít minket az irigység, a hálátlanság, no meg a vádaskodás Istennel szemben. Így volt ez már Izráel életében, a pusztai vándorlás idejében is, ahogy azt Pál az Ószövetségből számtalan példával szemlélteti. Ám Krisztus mindeközben mellettünk áll, mondja, ahogy Izráel mellett is ott volt a pusztában az Úr! Miénk a keresztségben elnyert új, szabad élet és a Szentlélek ajándéka, amely megerősít, bátorít, szolgálatba hív, erőt ad szeretetben élni. Az úrvacsorában az Atya „lelki eledellel” és „lelki itallal” táplál bennünket, ezek forrása Krisztus áldozata. Kősziklánk ő, ezért nincs mitől félnünk, a nehézségek és a kísértések közepette sem. Isten hűséges, jóságos, bölcs és szerető Atyánk, a kísértéssel együtt a szabadulást is jó előre megadta nekünk.

2Sám 12

85. zsoltár

Pál itt újra visszatér az áldozati hús és a szabadság kérdéséhez. Ha szabad a lelkiismeretünk, sok mindent megtehetünk, amit a Szentírás megenged, de máshol nem szokás, sőt talán illetlen vagy megbotránkoztató. Ám nekünk másokra is tekintettel kell lennünk. „Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít.” (23) Minek használ? Az egyház hírnevének, az evangélium ügyének. Mit épít? Mások hitét és érdeklődését a keresztyén hit iránt. „Ne keresse senki a maga javát, hanem a másét”, és „mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (24, 31) Igen, Krisztusban szabad emberek lettünk, szabadok a bűntől és az elmúlás rémétől. Ám a szabadság mellé küldetést is kaptunk, amely szerint Krisztus tanítványává kell tennünk minden embert, hogy terjedjen a hit, növekedjék az egyház, az üdvözültek serege. Nem az a kérdés tehát, én mit tehetek meg lelkiismeret-furdalás nélkül – hanem az: miről kell lemondanom azért, hogy mások szemében a hitem, az életem, a bizonyságtételem és az egyházam hiteles legyen. Krisztusban szabadok vagyunk, semminek sem alávetve. Krisztusért azonban Isten alázatos szolgáivá kell lennünk, hogy minél többek hitre térjenek.

2Sám 13

375. dicséret

Pál itt nem kijelentést közöl, hanem szokásokról beszél, ahogy ezt a 2. és a 16. versben is jelzi. Így erre is igaz, amit ő maga az előző fejezetben a lelkiismeret szabadságáról mondott. Az akkori világban illetlenségnek számított, ha a férfi megnövesztette a haját, és az is, ha a férjes asszony nem hordott kendőt, elfedve ezt az ékességét más férfiak elől. Nálunk is szokás volt régebben a nőknél az esküvő után a kendőviselés, ha elhagyták a házat: ez jelezte a rangjukat a többi nő között, de figyelmeztette a férfiakat is, hogy ne kezdjenek udvarolni. Ma már persze senki sem botránkozik meg, hogy nem hordanak kendőt a nők. Így mi szabadok vagyunk ebben a kérdésben, nem kell megtartanunk az apostol tanácsát. De a világ sem az a férfiközpontú világ már, amilyen a Pálé, ahol a nők a templomba is csak a férjükkel mehettek, és külön helyen imádkoztak. Pál itt, de máshol is azt írja (11 és Gal 3,28), Krisztusban nincs különbség férfi és nő között – nekünk sem szabad tehát a gyülekezetben, a családban és a társadalomban sem különbséget tennünk. Egy a lényeg: mind a férfi, mind a nő valóban, engedelmesen, Krisztusnak adja át magát.

2Sám 14

376. dicséret

Pál apostol korában az úrvacsora még szeretetvendégség volt, igazi vacsora. Ám itt mindenki maga hozta az elemózsiáját: a gazdagok sokat és csupa finomságot, a szegényebbek száraz és szűkös falatokat. A tehetősek korábban is érkeztek, és a maguk körében igazi lakomát csaptak. Így mire azok, akik a munkától később szabadultak, már csak a lakoma maradványait látták a dőzsölő előkelők előtt. Nem csoda hát, ha a pénztelen megalázva érezte magát. Hiszen még az úrvacsora is a szegénységére emlékeztette, no meg arra, hogy a jómódúak mégsem a testvérei. Pál ezért keményen megfeddi az előkelőket, és emlékezetükbe idézi az úrvacsora igazi értelmét. Mennyei Atyánk szemében ugyanolyan fontosak és értékesek vagyunk. Krisztus mindannyiunkért meghalt, ezért az egyházban mi mind egymás testvérei lettünk. Ma ezt fejezi ki nálunk az úrvacsora? Nem lesz versengés sehol abból, ki ajánl fel drágább és finomabb bort? A cigány testvér beállhat a sorba, vagy csak utoljára jöhet az Úr asztalához? És nem válik gyakran divatbemutató abból, ahogy a gyülekezet előtt a jegyekért vonulunk? Vizsgálja meg azért mindenki önmagát, figyelmeztet az apostol, hogy az úrvacsora áldott kincseit nehogy a vesztünkre fordítsuk!

2Sám 15

377. dicséret

A gyülekezetben mindenki ugyanolyan fontos, legyen bármi az, amivel szolgálni tud. Van, aki Igét hirdet és pásztorol. Mások harangoznak, vagy épp presbiterként felelősséget vállalnak a vezetésben. Megint mások az énekkarban szolgálnak. Vannak, akik a templomot takarítják, vagy a kertjét tartják rendben. Akad, aki gyakrabban és többet adakozik másoknál. Némelyek Igét olvasnak vagy imádkoznak. Megint mások a gyermekek között végeznek munkát. Sokan bátran beszélnek a hitről, imádkoznak és másokat vigasztalnak. Vagy nyitják-csukják a templomot, és köszöntik, aki belép oda. Megannyi kegyelmi ajándék, de mind más és más. Mindegyikre szükség van ahhoz, hogy a gyülekezet, mint egy emberi test, jól és harmonikusan működjön. Egy a Lélek, aki ezekre a szolgálatokra indít. Egy az Isten, akit ezzel dicsőítünk. És egy a Krisztus, akinek itt, a földön mi közösen, együtt a teste vagyunk. Ki mivel magasztalja őt? Te felismerted már, mivel szolgálhatsz leginkább? Mert nem elég ott lenni és kapni: adni és szolgálni is kell, aktív részese lenni ennek a testnek. Keressük hát meg, amit mi tudunk megtenni! Amit más nem, vagy nem úgy, ahogy mi. Ismerjük fel, és tegyük is meg azt, amivel mi tudunk szolgálni a leginkább!

2Sám 16

378. dicséret

Ki tud így szeretni, ahogy azt Pál itt leírja? Lehet ilyen önzetlenül, tisztán másokért élni? Isten így szeretett és így szeret minket. De mi, emberek, tudjuk-e így szeretni egymást? Ha időnként sikerül is megközelíteni a szeretetnek ezeket a csúcsait, lehetetlen egy életen át mindig és mindenkihez így viszonyulni. Mégsem érhetjük be ennél kevesebbel. Ha elérhetetlen is a cél, erre kell törekednünk. Ismerjük a mondást: aki nem a csillagokra tör, nem érheti el a hegyek csúcsait. Aki nem a tökéletes és tiszta szeretetet célozza meg, nem tudja megélni azt, amire valóban képes. A szeretetnek ez a leírása tehát önzetlenebb, kitartóbb, több áldozatra kész életre buzdít. És ki mondhatná el magáról, hogy erre a buzdításra ne lenne szüksége? Ám ha belátjuk, milyen messze van a mi szeretetünk az isteni mintától, megértőbben tudunk tekinteni másokra is. Türelemmel és megbocsájtással tudjuk elfogadni mások őszinte, de töredékes, megalkuvó, az áldozattól ódzkodó szeretetét. Ahogy az Atya fogadja tőlünk a miénket. Az Ige, a Lélek és a gyülekezet ebben a segítségünkre van. Bízhatunk benne, hiszen ő úgy szeret, ahogy itt Pál leírta. Ő megbocsájt újra és újra azoknak, akik őszinte szívvel erre kérik őt.

2Sám 17

379. dicséret

A korinthusi gyülekezetben volt egy különös szokás, a nyelveken szólás, amely ugyanolyan tiszteletnek örvendett, mint a tanítás vagy a prófétálás. Művelői mélyen átélték az Isten közelségét, és azt, amit ilyenkor éreztek, lelkes hangözönnel juttatták kifejezésre. Nem az történt azonban, mint pünkösdkor, amikor az apostolok a Szentlélek hatására olyan nyelveken szóltak, amelyeket nem tanultak (ApCsel 2): Korinthusban a nyelveken szólás valószínűleg minden nyelven értelmetlenül hangzott. Pál meggyőződése, hogy az istentiszteleten csak annak van helye, ami építi a gyülekezetet, azaz tanít, meggyőz, bátorít, mert belőle érthetően Isten üzenete szól. Márpedig a nyelveken szólás magyarázat nélkül nem ilyen, s ezért, írja Pál, az egyéni imaszobába való (lásd 28. v.). Ma is fontos a Szentlelket arra kérni, mutassa meg, hogyan vihetnénk közelebb Isten Igéjét az emberekhez, és hogyan segíthetünk nekik átélni a hit örömeit. Pál apostol tanítása azonban ebben is megfontoltságra int: a gyülekezetben csak olyasmi történjék, amit mindenki érthet, mindenki átélhet, és a kívülállóknak sem okoz megbotránkozást.

2Sám 18

380. dicséret