Valahogy mindig az az érzésem támad a jerikói vak ember történetét olvasva, mintha csak ő várakozna a rászakadt egyedüllétben. A Jézust kísérő tömeg adventje véget ért, ők már látták a Mestert. A kérdés csak az, mi változott.

Ez a bennünk is gyakorta felmerülő kérdés. Mi változik bennem egy-egy csendesség, istentisztelet, prédikáció, igeolvasás, imádság nyomán? Elindulok-e a változás útján? Képes vagyok-e rá? Meddig marad meg bennem az Ige elvetett magja? Szárba szökken, vagy rossz talaj az életem, amelyből folyton kipusztul a nagy reménnyel befogadott Ige-magocska?

A vak magányosságát látva a modern ember egyedülléte rémlik fel. Utóbbinak ma már nincs ház előtti padja, mint a rendszerváltás előtti korok emberének, hogy kiülve egyegy este vagy vasárnap délután kibeszélje magából, ami a nap vagy hét alatt összegyűlt a lelkében.

A szinte már elborzasztó magányosságot látjuk ma, bármerre nézünk. A valósággal, az élettel képtelen mit kezdeni a mai ember, helyette virtuális mátrixba menekül – abban a hitben, hogy ott beteljesülnek a beteljesületlen vágyak. Ott lehet igazságosztó, orvos, szövetségi kapitány. Vagy egyszerre minden. De valójában semmi. Senkinek semmije.