Valahogy mindig az az érzésem támad a jerikói vak ember történetét olvasva, mintha csak ő várakozna a rászakadt egyedüllétben. A Jézust kísérő tömeg adventje véget ért, ők már látták a Mestert. A kérdés csak az, mi változott.

Ez a bennünk is gyakorta felmerülő kérdés. Mi változik bennem egy-egy csendesség, istentisztelet, prédikáció, igeolvasás, imádság nyomán? Elindulok-e a változás útján? Képes vagyok-e rá? Meddig marad meg bennem az Ige elvetett magja? Szárba szökken, vagy rossz talaj az életem, amelyből folyton kipusztul a nagy reménnyel befogadott Ige-magocska?

A vak magányosságát látva a modern ember egyedülléte rémlik fel. Utóbbinak ma már nincs ház előtti padja, mint a rendszerváltás előtti korok emberének, hogy kiülve egyegy este vagy vasárnap délután kibeszélje magából, ami a nap vagy hét alatt összegyűlt a lelkében.

A szinte már elborzasztó magányosságot látjuk ma, bármerre nézünk. A valósággal, az élettel képtelen mit kezdeni a mai ember, helyette virtuális mátrixba menekül – abban a hitben, hogy ott beteljesülnek a beteljesületlen vágyak. Ott lehet igazságosztó, orvos, szövetségi kapitány. Vagy egyszerre minden. De valójában semmi. Senkinek semmije.

A századik bárány elveszettsége ez, amelyben nemcsak a többi kilencvenkilencet és nemcsak a pásztort nem leli, de önmagát sem. El van veszve. Hírfolyamok és kommentszekciók labirintusában tévelyeg, már régen nem tudja, hol veszett el, melyik út vezette félre.

Ez a vak koldus út menti elveszettsége. Nincs útja, képtelen tájékozódni, nem látja, melyik a jó irány. Ezért hát szüntelen marad az út szélén. Ez válik az állandó otthonává, meg a belenyugvó várakozás. Ma ez a megfáradt magány köszönt ránk sokfelől. Bizony, a saját életünkben is akár. Talán egy-egy idősotthon lakóinak arcán a leglátványosabb ez az „útszélre” sodródott egyedüllét.

Volt, aki azt mondta ott, egész héten a vasárnapi istentiszteletre vár. Ehhez közelít az élete, lelke napról napra. Megint más megvallotta, arra vár, hogy Isten magához szólítsa, mert nincs már célja az életének.

Az advent arról beszél, kiben lobog a várakozás kicsiny mécsese út menti csendes várakozásunk során. Ezalatt elgondolkodhatom azon, vajon megszokássá vált-e számomra Jézus érkezése vagy eséllyé. Ha ő a reményem, akkor nekem is szükségem van rá, hogy megálljon az életem előtt.

A nyomorúság állandóságában élő vak gyorsan kapcsol: itt van! Megérkezett! És bár a szemei csukva vannak, a szája be nem áll ezután. Szavainak fontos célja van: felhívni magára Jézus figyelmét. Álljon meg az Úr az ő elesett élete helyett!

Vajon én mit akarok elmondani mindenképp, halaszthatatlanul az érkezőnek? Hol talál rám az Úr 2024 adventjében? Úton? Útszélen? Sodródásban? Csak az számít, hogy elmondjam neki.