Kőmíves Dávid: Hozzászólás a baranyai kérdéshez
Református Figyelő, V. évf., 10. szám, 1932. március 5. (folytatás)

Körlelkészség... Pár kilométer is mai országutak, közlekedési lehetőségek mellett óriási távolság, s mindig mostohagyerek lenne a fiókegyház.

Szerény véleményem az, hogy a lelkésztanítóság, amelyet vezetőink ma egyetlen kiútnak látnak, sem megfelelő. Psichológiailag lehetetlen, hogy kettős élethivatást sokáig bírjon egy ember. Egész embert kíván a tanítás, s komoly lelkipásztori munkával egész embert kíván a legkisebb falusi gyülekezet pastorációja is. S más beállítottságot igényel a tanítás, mást a lelkipásztori munka. S végül: se egyik, se másik.

De baranyai kérdés van, tehát megoldásra vár. A zsinat asztalára nem, de azoknak a szívéhez szeretném eljuttatni szerény véleményemet, akik egyházunk ügyeit szívükön hordozzák. Én a baranyai kérdést megoldanám úgy, hogy a kálvinista magyar pappal büszkélkedhessen, de felemelt homlokát nem barázdálná a gond: minden 500-nál kisebb lélekszámú gyülekezetbe esztendőről esztendőre segédlelkészt küldenék ki, ha lelkészt eltartani nem tud. Existenciális lehetőséget adnék a theológiáról kikerült ifjaknak s mi ennél több: felelősségteljes munkával olyan alkalmat és lehetőséget a fejlődésre, amely egy új lelkésztípust teremtene. Ez nem csupán elfoglaltság volna, mely lelket öl – de munkakör – amely nőttet.

A legtöbb egyháznak van földje, s mellette a lelkészi földek annyit adnának, hogy az egyházfenntartási szükségleteket belőle fedezni lehetne. Maradna csupán a tanító, akit ma, ebben az államsegélyes világban kis gyülekezet is eltarthatna.

Hisszük, hogy ez az idő csak átmeneti. S könnyebb átmenetet teremt a segédlelkész, mint később a jövedelmét féltő körlelkész. [...]

Megvénhedett, megtespedt magyar, falusi kálvinizmusunknak mit jelentenének ezek az ifjú erők!?