A mai világban elfogadott dolog áldozatként a nyilvánosság elé állni. Elnyomásról, bántalmazásról, kihasználásról szóló történetek követelnek együttérzést, mi több, minél nagyobb figyelmet, nézettséget a közéletben. Jó, ha ilyenkor megállunk, mielőtt elsodor az indulat árja: vajon nem önjelölt áldozatokról és általuk kijelölt tettesekről van-e szó? Vajon mi Isten terve a sérelemmel?

Pál apostol a korinthusiakhoz írt első levél hatodik részében az áldozatok képébe vág néhány nyers kérdést: „Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűritek el inkább a kárt?” Úgy látszik, a magukat áldozatnak tekintők már Korinthusban is ölre, perre mentek, amivel a nyilvánosságot is belevonták a közösség belviszályaiba.

Az áldozat nyilvános elégtételhez való jogát ahogy az akkori a korinthusi, úgy a mai liberális társadalom is elismeri. A pszichológia jól ismeri az áldozatmentalitást: mások hibáztatása, külső tényezők túlhangsúlyozása a belsők ellenében, összeesküvések, kényszerítések, manipulációk vizionálása, a választási szabadság hiányának hazug képe, szenvedések érzelmeket keltően színes ráterhelése a környezetre, mindeközben együttérzés követelése. Baj van azzal az identitással, amelynek ez a fő tartóoszlopa. Az ilyen önjelölt áldozat valójában sokszor agresszor, aki túszul ejti közönségét.