János evangéliumában többször felbukkan a kérdés, hogy kicsoda Jézus. Ő maga is több helyen beszél az Atyával való kapcsolatáról, gyakran képekben, ezek a közismert „én vagyok” mondások. János evangéliuma csodák sorával kezdődik: a kánai menyegző csodatétele, betegek, megszállottak meggyógyítása.

Az ötezer embert megvendégelő kenyérszaporítás csodája után mégis sokan kételkedtek benne, sőt káromlásnak tartották, hogy Isten fiának nevezi magát. Vannak, akik máris el akarták fogni, hogy megöljék, de nem tehették, mert még nem jött el a szenvedésének ideje. Jézus a lombsátrak ünnepén volt Jeruzsálemben. Azért laktak ilyenkor egy hétig sátorban, mert ezzel az egyiptomi szabadulásra és a pusztai vándorlásra emlékeztek, ugyanakkor az ünnep őket is emlékeztette a szabadításra és Isten hűségére: megtartotta a Nóénak tett ígéretét és az Ábrahámmal kötött szövetségét még akkor is, amikor a nép hűtlenkedett. Ez jelentette Isten igazságát. Ilyen értelemben mondja Jézus: „…nem önmagamtól jöttem, hanem igaz az, aki engem elküldött…” (Jn 7,28). Isten hűségéről így szól a szép ének: „Igaz Isten, ígéretedben / változhatatlan valóság! / Amit te a te beszédedben / megmondasz, az mind igazság... // Megmondottad még kezdetben / a legelső emberpárnak, / hogy ők a szomorú esetben / mindörökké nem maradnak: / küldesz vigasztalót, / ő magvukból valót...” Ezt az éneket az akkoriak még nem ismerték, de Istennek a hűségében megmutatkozó igazságát, valóságát igen, amelyben nincs változás.

Karácsony után, nagypéntekre készülve számunkra is ez a kérdés: kicsoda Jézus? Ki ez az ember, aki Isten fiaként bűntelenül élt, mégis vállalta a szenvedést az emberekért? A legjobb választ maga Jézus adja a tanítványok kérdésére: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam!” (Jn 14,6).