Nemrég ünnepelték a ráti református templom fennállásának kétszázadik évfordulóját. Ön 2007-től teljesít szolgálatot a településen. Hogyan jellemezné az elmúlt két évtizedet?

A gyülekezet lelki otthonommá is vált, barátokra, bajtársakra leltem. Ez a közösség él és élni akar, a testvérek ennek érdekében kapaszkodnak össze, hoznak áldozatokat és működnek együtt. Az Úr áldást adott a hitből fakadó kezdeményezéseinkre: így épülhetett új parókia, a Kőszikla gyülekezeti ház, és újulhatott meg az immár kétszáz éves templom is. Az eklézsia múltja visszanyúlik a reformáció kezdetéig: korábban fából készült temploma volt, a mostaninak az alapját 1812-ben vetették meg, a toronyzászlaján is szereplő 1823-as évben készültek el vele. Világias környezetben nőtt fel.

Mikor szólította az Úr a lelkészi pályára?

Vallási szempontból nagyon színes családi háttérből érkezem, ortodox, római és görögkatolikus felmenőim is voltak, de a hitét csak a két nagymamám gyakorolta. Kamaszként, egy barátomhoz csatlakozva ellátogattam az ungvári gyülekezet ifjúsági alkalmaira, illetve konfirmációs képzésére; kérdéseim voltak, és válaszokat kaptam. Ott maradtam, vallást tettem a hitemről, és néhány évvel később Isten világossá tette számomra, hogy lelkipásztorként kell szolgálnom őt, és építenem az ő országát itt, Kárpátalján.

Milyen volt a városi élet után vidéki környezetben szolgálni?

Eleinte nem találtam a helyem, de nagyon rövid idő alatt ráébredtem, másképp már nem is tudom elképzelni az életet. Rát klasszikus falusi közeg, magunk is kertet művelünk, ami minden szükségessel ellátja a családot; gyümölcsöst telepítettünk. Ez már többet is terem annál, mint amit a szűk család felhasznál. Chilit is termesztünk, szósz formájában sokakhoz eljuttatjuk. Ma úgy látom, ez az életforma közelebb hoz Istenhez és egymáshoz is, önszántamból nem térnék vissza a városba.

Felesége hitoktatóként szintén az egyház szolgálatába állt.

Isten legnagyobb ajándéka a földi létben a társam, Edina, magyar nyelv és irodalom szakos tanár, valamint hitoktató. Együtt szolgálunk, a legtöbb területen kiegészítjük egymást. Ő a gyermekek nyelvén ért jobban, én a felnőtt korosztályt tudom megnyitni. Isten három fiúval áldott meg bennünket, a legidősebb Budapesten teológushallgató, a középső gimnazista a Nagyberegi Református Líceumban, a legkisebb a szülei nyomdokán az ungvári alma mater padjait koptatja. Vezette az Ungi Egyházmegye, majd négy évig az egyházkerület sajtóbizottságát. A Küldetés című egyházkerületi lap főmunkatársa. Írásai a világi sajtóban is rendszeresen megjelennek.

A prédikátori hivatás mellett szükségét érzi annak, hogy a világiakhoz is szóljon?

Idő- és energiahiány miatt picit visszavonultam a zsurnalisztikától, de alkalmanként, felkérésre továbbra is írok, fotózom a környezetünkben zajló egyházi eseményeket. Úgy gondolom, a sajtó kiváló út azokhoz, akik távolságtartók az egyházzal szemben, de valójában vannak kérdéseik Istenről, Krisztusról, hitről. Ezt a kommunikációs csatornát tehát áldásnak látom, amellyel élnünk kell. Számos kárpátaljai magyar család éli mindennapjait szétszakítottságban a háború miatt. A családfők külföldre szerződtek, még nem lehet tudni, hazatérnek-e…

Milyen vigasztalást tud adni az otthon maradt anyáknak, feleségeknek, gyermekeknek?

A jeremiási korszak nagy történelmi példa arra, hogy Isten néha megengedi, az ő népe szétszórattassék, de hatalma van azt újra összegyűjteni. A helyben maradottakat erősítjük, bátorítjuk, a távolban élőkkel is tartjuk a kapcsolatot. Az igei szolgálatok rendszeresen elérhetők az interneten, és mindent megteszünk azért, hogy a kapcsolati hálónk erős maradjon. A legfőbb reménységünk ebben az erőtlen helyzetben az, hogy Isten nem hagyja el a benne bízókat. Már most érzékelem azt, amiről Ézsaiás így ír: „Bizony, javamra vált a nagy keserűség” (Ézs 38,17). Bár számszerűleg kevesebben vagyunk, de a kapcsolataink mélysége, minősége sokat javult. Az Istenre figyelésünk, az imádságaink is sokkal őszintébbek. Hálás vagyok Istennek, hogy ezt is megtapasztalhatjuk a mindennapok küzdelmeiben. Ahogy Pál mondja: „Tudjuk, hogy a munkánk nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15,58).