Csak kikeresztelkedett zsidók segítésével foglalkozott a Jó Pásztor Bizottság (JPB)?

A bizottságot 1942. október 20-án hozta létre a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje, amelyet Ravasz László vezetett. A szervezet elnöke Muraközy Gyula Kálvin téri másodlelkész és egyben a konvent missziói albizottságának vezetője, a titkára Éliás József lelkipásztor lett. Kezdetben az elsődleges feladat a munkaszolgálatos és internálótáborokban lévő zsidó származású református hívek karitatív megsegítése és lelkigondozása volt. Ez gyökeresen megváltozott az 1944. március 19-i német megszállás után, amikor megkezdődött a zsidók gettóba gyűjtése, deportálása. A JPB bekapcsolódott az embermentésbe, menlevelek, keresztlevelek illegális megszerzésébe, együttműködve más zsidó–keresztyén érdekvédelmi szervezetekkel, a Vöröskereszt és a külföldi követségek embermentő akcióival, felekezeti hovatartozástól függetlenül.

Miként tudtak hatékonyan működni a vészkorszakban?

A bizottságban, illetve holdudvarában az első pillanattól kezdve ott volt egy elkötelezett református, majd evangélikus lelkészekből, presbiterekből, ifjúsági vezetőkből álló kapcsolati hálózat, amelynek tagjai már rég együttműködtek az egyház megújulása vagy éppen szociális programjának megvalósítása érdekében. Említhetjük itt még Bereczky Albertet, Dobos Károlyt, Boros Sándort, Szabó Imrét, Pap Lászlót, az evangélikus Sztehlo Gábort és másokat is. E kör nélkül nem lehet megérteni a bizottság működését, például hogy a megszálló németekkel szembeni ellenállás és az embermentés szorosan összekapcsolódott. Ennek az ellenállásnak volt egyik kulcsfigurája Soos Géza, a Soli Deo Gloria Református Ifjúsági Mozgalom vezetője, külügyminisztériumi osztályvezető, aki akkoriban a Magyar Függetlenségi Mozgalom nevű titkos ellenállási szervezet egyik meghatározó személyisége lett.

Ön történelmi tárgyú televíziós műsorokban is igyekezett köztudatba emelni a jelentőségét...

Amikor 1944 júliusában Wallenberg Magyarországra érkezett, a legendás zsidőmentő svéd diplomata a magyarok közül elsőként valószínűleg Soos Gézát kereste fel. Együttműködtek aztán több kockázatos akcióban. Még május elején illegális csatornákon, máig nem teljesen ismert ellenállási kapcsolatokon keresztül Soos kezébe jutott el itthon az Auschwitzi jegyzőkönyv. Ebben a haláltáborból megszökött két szlovák zsidő ember részletesen dokumentálta Auschwitz borzalmait. Soos Géza nem kis kockázatot vállalva titokban felkereste a JPB titkárát, Éliás Józsefet, és lefordíttatták a dokumentumot, amelyből világossá vált, mi vár az utolsó intakt, addig még viszonylagos biztonságban élő zsidő közösségre. Sikerült eljuttatni az anyagot egyházi és világi vezetőkhöz; Horthy Istvánné Edelsheim-Gyulai Ilona révén a kormányzóhoz is, és megkezdődött a dokumentum illegális terjesztése. Soos Géza kulcsszerepet vállalt az ellenállás nemzetközi kapcsolatainak kiépítésében is, illetve a JPB illegális külföldi egyházi pénzügyi támogatásának megszervezésében, illetve a kapcsolatfelvételi kísérletekben a náciellenes szövetséges erőkkel. A nyilas puccs után bujkálni kényszerült, sokszor hajszálon műlt, hogy elkerülte a lebukást. Sorsa a világháború után sem lett könnyebb, a szovjet megszállás miatt menekülnie kellett.

Ezért nem vált közismertté a háború után a neve?

A szovjetizálással ez a történet teljesen „tabusítódott”. Kialakult a kommunista emlékezetpolitika, amelyben – kissé leegyszerűsítve – csak a kommunisták lehettek ellenállók, mindenki más „fasiszta”. A polgári, nemzeti ellenállás egészéről évtizedekig beszélni sem lehetett, már csak azért sem, mert ez a hálózat nemcsak antináci volt, hanem javarészt kommunistaellenes is.