Ha az építészet „megfagyott muzsika”, vajon a kövek közül kihallhatjuk-e a zsoltárokat? A január elején nyolcvannyolc éves korában elhunyt Finta József életét és munkásságát vizsgálva alighanem jogos az első látásra talán furcsán ható felvetés.

A Kossuth- és Prima Primissima díjjal elismert, Budapest díszpolgári címével is megtisztelt építész az erdélyi reformátusság világába született bele, életre meghatározó élményeit kolozsvári gyermekévei alatt szerezte. Édesapja a Kolozsvári Református Kollégium tanára volt, s Finta még nem sokkal halála előtt adott interjúkban is felemlegette Farkas utcai lakásukat. Az utca végén magasodó méltóságteljes református templom kecses gótikus ablakíveivel, puritán belső terével, égbeszökő oszlopaival bizonyosan hatással volt a nyiladozó értelmű kisgyerek szépérzékére.

Noha Finta József életének csak kilenc első évét tölthette Erdélyben (a világháború végén a család Budapestre menekült), élete végéig erdélyinek vallotta magát, elérzékenyülve emlegette nagyapja, a kalotaszegi esperes váralmási házában eltöltött nyarakat. Hivatásához is református közegben kapta a végső impulzust, a budapesti Lónyay Utcai Református Gimnáziumban Blaskó József festőművész osztályfőnök biztatta az ügyes kezű diákot rajzolásra.

Noha gyökereit, indíttatását soha nem tagadta meg, úgy alakult, hogy életében kevés szakrális épületre kapott megbízást. A legismertebb a százhalombattai, amely jelkép lett: egy időben született Makovecz Imre helyi katolikus templomával, s a huszadik század második felének talán legfontosabb magyar építészeinek két istenháza egymás közelében áll. Szokás volt őket szembeállítani, az ősit, az organikusat kereső Makoveczet és a modernet, a korszellemet tükröző épületeket tervező Fintát. Ők meg, mint minden nagy szellem, nem akartak tudni a mesterkélt konfliktusról, s hosszú pályájuk során – talán a hetvenes éveket leszámítva – mindvégig jóban voltak. „Nagyon sokáig laktam templomok mellett, a rokonságom fele református lelkész volt, így igyekeztem elemezni magamban a protestantizmus lényegét, és arra jutottam, hogy tiszta, levegős és átlátható épületnek kell születnie” – emlékezett vissza a százhalombattai templom tervezésére. A letisztultság és az átláthatóság iránti igény nem pusztán a szakrális épületek megálmodásakor jellemezte Finta Józsefet.

Aligha van olyan építész, aki ennyire meghatározta Budapest elmúlt fél évszázadát, még akkor is, ha házai gyakran vitára ingereltek. Mint például a fiatal építész egyik első jelentős munkája, a pesti Duna-korzót máig meghatározó (mások szerint agyonnyomó) Intercontinental, amelyet ma Marriottként ismerünk. Maga Finta József sem volt elégedett a végeredménnyel, többször elmondta, az 1969-ben elkészült szálloda tervezésekor éles csatákat vívott az amerikai beruházóval meg a hazai hatóságokkal, a megvalósult szálloda pedig kényszerű kompromisszumok eredménye. Az is kétségtelen, hogy ikonikus budapesti épületei: a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán található Nemzetközi Kereskedelmi Központ, a Szabadság téri Bankcenter, a Kempinski szálloda, az általa egyik kedvencének tartott Teve utcai Rendőrpalota mind-mind magukon viselik a kilencvenes évek optimizmusának, posztmodern stílusának jegyeit. De hát sokszor mi más lenne az építész, mint a korszellem kifejezője, aki soha nem tértől, időtől függetlenül, hanem nagyon is konkrét társadalmi-gazdasági körülmények között alkot?

Finta József még plázát is úgy tudott tervezni, hogy a műfajt különösebben nem kedvelők is elismerték az emberléptékűséget, a város szövetének tiszteletben tartását. A Nyugati pályaudvar mellett lassan negyed százada álló Westend után épült bevásárlóközpontok rideg ötlettelenségét ismerve talán jobban értékeljük Finta gondosságról, elmélyültségről tanúskodó levegős, tiszta és átlátható stílusát – amelynek gyökereit az útnak indító protestáns kulturális közegben találhatjuk meg.

A szerző újságíró, a Károli Interdiszciplináris Akadémia műhelyvezetője Finta József emlékére írta gondolatait