Korinthusban a prófétálás körül is rendetlenség uralkodott. A próféták ugyan értelmes szavakkal tolmácsolták Isten üzenetét, ám egymás szavába vágva, egymást túlharsogva olyan lármát csaptak, hogy végül egyiküket sem lehetett érteni. Pál apostol itt is azt írja elő, hogy „minden illendően és rendben történjék” (40): egymás után szólaljanak meg, türelmesen kivárva a maguk sorát. Akik nem ezt tették, nyilván arra hivatkoztak, hogy a Szentlélek kényszeríti őket ott és akkor a megszólalásra. Pál azonban józanul szól erről is, a maga tapasztalatából. A Lélek alárendeli magát a prófétának, azaz nem kapcsolja ki a tudatukat, és nem fosztja meg őket a saját akarattól. Nem hivatkozhat hát senki sem a Szentlélekre, ha ellentétes a hittel és a józan ésszel, amit mondani akar, vagy ha a felszólalásával zűrzavart okoz. A mi lelkészeink vajon próféták? Igen, hiszen a prédikációban is Isten Igéje szól hozzánk, ahogy hajdanán a próféták által. Készülésüket a Szentlélek segíti, ám úgy, hogy nekik is alárendeli magát. Nagy hát a felelősségük, hogy Isten Igéje vasárnapról vasárnapra tisztán szólaljon meg, és hogy abból mindenki tanuljon és bátorítást kapjon (31). Imádkozzunk értük!

2Sám 19

126. zsoltár

Sokan hitték Korinthusban Krisztus feltámadását, de azt nem, hogy az idők végén mi is fel fogunk. Hitték, hogy Jézus meghalt és feltámadt, eltörölve ezzel a bűneiket. Ám azt gondolták, hogy ennek az áldása csak a földi életre szól. Itt leszünk tisztábbak, bölcsebbek, boldogabbak, itt nyerjük el a Lélek ajándékait. Talán nem is gondolnánk, de ma is vannak a gyülekezetekben, akik így gondolkodnak. Nekem is mondta már presbiter a húsvéti prédikáció után, amikor a falujában legátus voltam: „Tiszteletes Úr, nem jött még onnan vissza senki!” Pedig Krisztus visszajött, mégpedig azért, hogy lássuk, halljuk, elhiggyük, nekünk is lesz visszatérés onnan. Ő nem az egyetlen, aki feltámadott, hanem az első (20), akit majd mi, mindannyian, követni fogunk. Követjük őt a feltámadásban, követjük a mennyei hazába, ahol együtt leszünk Istennel, és a halálnak többé nem lesz hatalma rajtunk. Ez a hit ad értelmet minden jó szándéknak. Ez a hit vigasztalást nyújt a szeretteink elhunyta okozta fájdalomban, és reményteli távlatot nyit a behatárolt földi létezésnek. Isten többet és jobbat készített nekünk, mint amit el tudna hinni a világ. Mi tehát nem csak ebben az életben reménykedünk.

2Sám 20.

381. dicséret

Hogyan fog megtörténni a feltámadás? Milyen lesz a testünk? Mint a mostani, amely enni kér, és fájdalmat érez, vagy tökéletesebb? És hány éves lesz akkor majd a testünk? Annyi idős, ahogyan meghalunk, vagy amennyi a legszebb éveinkben? És hol fér el majd annyi ember? Ezen a földön? Vagy egy másik dimenzióban? Ezekre a kérdésekre nem tudunk felelni, hiszen a Biblia sem ad eligazítást. Annyit tudunk, hogy feltámadása után Jézus hol felismerhető volt, hol nem, teste pedig át tudott hatolni a falakon, és Jézus szerint a feltámadás után olyanok leszünk, mint az angyalok (Mt 22,30). Pál apostol sem kínál itt részletes leírást, csak azt hangsúlyozza, hogy az a test egészen más lesz, mint a mostani: dicsőséges, halhatatlan, romolhatatlan, lelki és mennyei, amelyet már nem gyötör a bűn és az erőtlenség. S ahogy a kisarjadt növények külseje egészen más, mint az elvetett magé, úgy lesz a feltámadás után az új testünk is teljesen más, mint ez a mostani. Én hiszem, hogy így lesz. Hiszem és remélem, mivel tudom, hogy a földi élet mellett most is van egy másik, mennyei világ. És amit nem tudok, azt hittel remélem. Rábízom magamat ebben is Krisztusra, akinek a szava az út, az örök élet és a színtiszta igazság (Jn 14,6).

2Sám 21.

384. dicséret

Pál apostol a gyülekezeteiben gyűjtést szervezett a Jeruzsálemben élő testvérek javára, és arra kéri a korinthusiakat, hogy ebben ők is vegyenek részt. A kezdeményezés egyrészt a szegényebbek megsegítését szolgálta, másrészt kifejezte, hogy az adományozók és a megsegítettek vállalják a közösséget egymással. Hiszen már akkor is azt tartották, hogy aki ad és aki elfogad, egyaránt a szeretetét és a tiszteletét mutatja ki a másik iránt. A rászorulókról való gondoskodás ma is az egyik szép és fontos feladata az egyháznak, a gyülekezetnek. A szeretet megnyilvánulása ez, amire bennünket Krisztus parancsa és a megszentelődött élet kötelez. Egyben pedig a hála kifejezése is mindazért a jóért, amit a mennyei Atyánktól kaptunk, legyen az anyagi vagy lelki természetű. Saját gyülekezeteink fenntartásán kívül gondoljunk hát mindig azokra is, akik elesettek, akik nélkülöznek. Igyekezzünk erőnkhöz mérten javítani a helyzetükön! Aki pénzt tud adni, adjon pénzt, aki önkéntes munkát vállalna, tegye azt. Hadd érezze és lássa meg mindenki, hogy jó az Úr, és hogy az egyház valóban Krisztus teste, aki által ebben a világban Krisztus indulata és áldó szeretete munkálkodik!

2Sám 22

390. dicséret

Amikor a levél szerzője itt Krisztusról beszél, mondandóját zsoltáridézetek sokaságával támasztja alá. Micsoda kezdés ez! Krisztus minden teremtménynél nagyobb, még az angyaloknál is – hiszen ő Isten Fia, aki öröktől fogva létezik! Ő a mennyei dicsőségét hagyta ott, amikor ember lett, majd ebbe a dicsőségbe tért vissza a feltámadása után. Amikor köztünk járt, tanított, csodát tett, majd meghalt és feltámadt értünk, olyan világosan mutatta fel az Atya akaratát, hűségét és szeretetét, mint előtte senki más. Olyan ez a fejezet, mint egy magasztaló zsoltár: nemcsak tanítani akar, hanem arra hív, hogy imádságban mi is dicsőítsük őt, és vele az Atyát. Manapság inkább Krisztus emberi arcát szokták hangsúlyozni, hiszen azt szeretnénk, ha a bajaink és küzdelmeink közepette magunkhoz közel érezhetnénk őt. És jól is tesszük, hiszen Krisztus, a bűnt leszámítva, valóban mindenben hasonló lett hozzánk. Ám jó, ha néha úgy is emlékezetünkbe idézzük őt, mint aki dicsőségesen a mennyekben trónol, és mint aki „hatalmas szavával hordozza a mindenséget” (3). Ő életünk ura, de egyben a világ kormányzója is. Ő nem hagyja magára az övéit, és az Atya mennyei tervét – a történelem viharain át – a megszabott cél felé vezeti.

2Sám 23

393. dicséret

Jézus azzal, hogy meghalt, mindenben hasonlónak bizonyult hozzánk; érti hát az életünket, együttérez velünk, és segít is azokon, akiket megpróbál az élet. Ám azzal, hogy ártatlanul szenvedett, engesztelő áldozatként eltörölte a bűneinket is, majd a feltámadásával megtörte felettünk a halál hatalmát. Tiszták lettünk és szabadok; tiszták a bűntől és szabadok a jóra. Hiszen már tudjuk, hogy „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők” nem választhatnak el minket Isten szeretetétől, amely Krisztus halálában és feltámadásában lett a számunkra nyilvánvaló (lásd Róm 8,38k). Szabadok lettünk, mert már nem tarthat fogva a halál. Szabadok, mert tudjuk, hogy a földi élet nem az egyetlen érték, hogy a jó nem relatív, a szeretet nem ér véget a sírnál, az élet értelme pedig túlmutat önmagán. Ahol hit van, ott nincs félelem, s ahol nincs félelem, ott nincs csüggedés, nincs megalkuvás. Figyeljünk hát erre a csodás örömhírre, amellyel a Szentírás bátorít bennünket! Hallgassuk, olvassuk, „ízleljük” naponta! És szívleljük is meg a benne elhangzottakat, hogy a kísértések közepette tőle, a testvérré lett Istenfiától, üdvösségünk egyedüli forrásától „valamiképpen el ne sodródjunk”!

2Sám 24

403. dicséret

Az Ószövetséget és az Újszövetséget gyakran állítják szembe egymással, mondván, hogy az Ószövetség Isten szigoráról szól, míg az Újszövetség az ő kegyelméről. Ám hogy ez nem helyes, a levélnek e fejezete is világosan mutatja. Isten ugyanis már Izráellel is irgalmas és kegyelmes volt, s ezért megszabadította őket Egyiptomból, majd Kánaán ígéretét ajándékozta nekik – ugyanúgy, ahogy Krisztus által megváltott bennünket a bűn hatalmától, és elnyerhettük tőle az örök élet ígéretét. Ám Izráel a pusztában eljátszhatta egyszer Isten adományát. Ugyanígy mi is méltatlanná válhatunk a Krisztus szabadítására, ha a szívünket megkeményítjük, és Isten szava helyett a saját szívünk kísértéseire hallgatunk. A megváltásunk már megtörtént: Krisztus meghalt és feltámadt értünk, és ezt senki sem veheti el tőlünk. Ám az örök élet a halál után vár ránk, mégpedig csak akkor, ha hűségesen az Isten útján járunk, és „ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk” (6). Maga a feltámadott Krisztus mondja: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10) Vigyázzunk hát, hallgassunk rá, és intsük, bátorítsuk egymást, nehogy elszakadjon közülünk bárki is Istentől!

Mik 1

410. dicséret