Él egy különc banda: a prepperek. Olyan emberek, akik a világvége valamely általuk elképzelt formájára készülnek élelmiszer-felhalmozással, saját energiaforrások kiépítésével, a természetbeli túlélési tippek megtanulásával vagy akár fegyverkezéssel. Némelyikük elgondolása megmosolyogtató, némelyik elgondolkodtató, jobbára fura szerzetekként kikerüljük az ilyeneket. De ettől még megdöbbentő az odaszántságuk: egész életformát szentelnek annak, amiben hisznek, amilyen jövőt maguk előtt látnak.

Azon gondolkodtam, a mi adventünk megmutatja-e a mi jövőképünket, azaz hogy visszavárjuk Jézust. Készülünk-e rá úgy, mint a prepperek a világvégére? Készítünk-e tervet, edzünk-e, tárolunk-e, amit kell, és leginkább: hirdetjük-e magunk körül?

Talán ez utóbbi a legnagyobb különbség. Egy prepper magára, szűk családjára, esetleg baráti körére gondol, a mi megbízatásunk viszont arra szól, hogy a világban tomboló gonosz ellenében minél többeket hívjunk a megmenekedés általunk ismert módjába: az egyházba.

Az egyik ilyen prepperműsorban elmondja a bemutatott, elég volt egy focimeccs a városában ahhoz, hogy kocsikat gyújtsanak fel és bárok kirakatát törjék be a győzelem hevében, ő biza nem akarja megvárni, mi lesz akkor, ha egyszer csak elmegy az áram. Valóban, az ember, főleg tömegben vagy annak hatására – esetleg még megspékelve egy kis bizonytalansággal, mint a Covid-járvány elején – el tud szabadulni. Úgy megemelkedik a pulzusszám, hogy már nincs logikus gondolkodás, erőt vesz rajta az ösztön: üss vagy fuss! Szerezz, mert nincs, vagy mások nem hagynak!

A mi feladatunk nem csak annyi, hogy Krisztushoz hívogassunk – ahhoz, aki újjáteremt –, hanem hogy elérjük: addig se csürheként, hanem közösségként, gyülekezetként, egyházként működjünk. És ez szembemegy azzal az alapvető ösztönnel, amely az egyes ember túlélését, érdekét, hatalmát helyezi előbbre, nem a közösségét.

A monda szerint az ősegyház befogadta a Taigetoszra kitett gyermekeket. Lemondva a saját erőforrásainak halmozásáról, megosztva a falatját adott azoknak esélyt, akikről a társadalom, akár a saját szüleik lemondtak. Éppúgy, ahogyan Krisztus lemondott a mennyről, hogy sérülékeny emberlétünkben osztozzon, és elszenvedje a legrosszabbat, amit ember elszenvedhet.

Látszik-e az adventünkön, hogy valóban készülünk? Csendes-e a harsogásban? Tesz-e gesztust, ahol más harácsol? Építi-e azokat, akikről mások lemondtak? Le tudja-e tenni önnön fontosságát és vélt vagy valós hatalmát annak a példájára, akit követni vágyik?

A prepperek elszántságára rácsodálkozik a világ. Nincs olyan szomszédjuk, akinek ne volna erős véleménye róluk, akár pártoló, akár támadó. A mi adventünkre mikor csodálkozik rá a világ? Mikor érzi magát meghívva rá? Olyan erős jövőképünk-e Krisztus visszajövetele, mint a prepperek számára a világ összeomlása?