A levél itt Kánaán elfoglalását és az örök üdvösségünket állítja párhuzamba. Ahogy a pusztában vándorló Izráelből a hitetlenek nem mehettek be az ígéret földjére, az Isten országába sem léphet majd be akárki. Amire ehhez szükségünk van: a hit (3) -— de a hitbe a megújult, az Istennek szentelt élet tisztaságát és a kísértésekkel szemben vívott lankadatlan harcot is bele kell érteni. Tudjuk azonban, hogy az újjászületett ember sem mentes a kísértésektől, és Isten Igéjének mérlegén mérve egyetlen ember sem bűntelen. Hogyan üdvözülhetünk akkor? Úgy, hogy Krisztus, a tökéletes főpap, közbenjár értünk az Atyánál! Ő, aki emberként jött közénk, ismeri az emberi természetet, megérti erőtlenségeinket, mint ahogy kísértéseinket is, hiszen ő maga is kísértést szenvedett. Őszinte bűnbánattal ismerjük hát be a bűneinket és a mulasztásainkat, imádságban valljuk meg ezeket az Atya előtt, és fogadjuk meg, hogy ezentúl csakis neki élünk, csakis neki engedelmeskedünk! Erősítsen eközben bennünket az a hit, hogy Krisztus az Atyánál közbenjár értünk. , Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk!" (16)

Mik 2

89. zsoltár

Krisztus önmagát áldozta értünk. Ő, aki ártatlan volt és bűntelen, meghalt azokért, akik bűnösök. Ő, aki nem érdemelte meg a halált, önmagát adta azokért, akik a bűneik miatt rászolgáltak a halálra és a kárhozatra. Tehát olyan volt ő, mint az Ószövetség népe között a főpap, aki egy levágott állat vérével és a közbenjárásával szerzett engesztelést a nép bűneiért (lásd 3Móz 16). Ám Krisztus sokkal nagyobb tettet vitt véghez, mint egy földi főpap. Hiszen ő saját magát áldozta fel, és ez az áldozat olyan tökéletes, hogy azt soha többé senkinek nem kell már megismételnie. Ugyanakkor ember is volt ő, mint mi mindannyian. Ezért ha a főpapi tisztségében nem követhetjük is, életét a levél példaként állítja elénk. Krisztus a földi életében kitartóan imádkozott, a szenvedések között is engedelmes maradt, ezzel bizonyította az Atya előtt a maga tökéletességét. Ez a mi utunk is. Kitartóan imádkozni, elfogadni az Atya akaratát, és azon munkálkodni. Engedelmesnek maradni hozzá, ha kell, a szenvedések közepette is. Mindezekkel pedig bizonyítani nap mint nap, újra és újra, hogy neki szentelt életű, hálás gyermekei vagyunk.

Mik 3

406. dicséret

Milyen szépen írja le ez a szakasz mindazt, amit Krisztus eljövetele hozott el nekünk! „Megvilágosíttattunk”, azaz átéltük Isten irgalmát, megéreztük a szeretetét. Megértettük, mi a szándéka ezzel a világgal, és azon belül velünk. Küldetésre leltünk és kegyelmi ajándékokra, és mindez által értelmet nyert az életünk. „Megízleltük a mennyei ajándékot” és „az eljövendő világ erőit”, azaz elnyertük az örök életet, és ennek az áldásait már a földi életben is látjuk. Ízleljük, boldog elégedettséggel tapasztaljuk nap mint nap azt a jót, amit a megszentelődött, új élet jelent. „Részeseivé lettünk a Szentléleknek”, amely kiáradt ránk, megnyitotta értelmünket és szívünket az Isten szava előtt. Lelke által átformálta életünket, és betagolt az egyház testébe, hogy Krisztus vezetése alatt az Atya gondviselését és áldó szeretetét közvetíthessük. És végül „megízleltük az Isten felséges beszédét”, azaz meghallottuk a szavát, és engedtünk neki. Azóta is nap mint nap az ő Igéjében gyönyörködünk, mint amely nekünk erőt, útmutatást és örök életet jelent. Hát nem csodás ajándékai ezek a hitnek? Ragaszkodjunk is hozzájuk mindaddig, „amíg a reménység egészen be nem teljesedik”!

Mik 4

414. dicséret

A zsidóból lettek keresztyének hitték és tudták, hogy Jézus a Messiás, aki meghalt értük, és örök élettel ajándékozta meg őket – de a házi istentiszteletek mellett továbbra is részt vettek a templomi szertartásokon. Ezt tették az apostolok, a jeruzsálemi ősgyülekezet tagjai, még maga Pál apostol is (ApCsel 2,46; 3,1.8; 21,17kk). Amikor aztán a jeruzsálemi templom elpusztult, a zsidókból lett keresztyének is elsiratták azt, és aggódtak, mi lesz velük most, hogy megszűnt az áldozatbemutatás. A levél szerzője őket igyekszik megnyugtatni. Hangsúlyozza, hogy Krisztus egyszeri és tökéletes áldozata fölöslegessé tesz minden további áldozatot. Ő, a „szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és az egek fölé emeltetett” főpap (26), ugyanis nem egy levágott állatot, hanem „önmagát adta áldozatul”, olyan áldozatot, amely maga is „szent, ártatlan” és „szeplőtlen”. Mi, mai keresztyének ugyanezért vagyunk szabadok az Ószövetség minden szertartási törvénye alól. Ezek Krisztusra és az ő áldozatára mutatnak előre, azaz segítenek megérteni az ő váltságművét, de megtartanunk már nem kell azokat. Nekünk Jézus új parancsolatot adott: méghozzá azt, hogy szeressük egymást (Jn 13,34k).

Mik 5

401. dicséret

Isten már jó előre kijelentette Jeremiás könyvében, hogy Izráellel a régi helyett majd új szövetséget köt (Jer 31–34). Ez az ígéret Jézus Krisztussal teljesedett be. Ő a hegyi beszédben új Mózesként új törvényt hirdetett a népnek. Ezt egy áldozat és „a szövetség vére” pecsételte meg, ahogy Mózes idejében is (2Móz 24,8): maga Jézus, aki életét adta a népéért, s akinek megtöretett testét és kiontott vérét az úrvacsora jegyei is jelképezik. Ám ez már nemcsak Izráelnek szól, hanem az egész világnak. Törvényeit nem kőtáblák vagy törvénykönyvek tartalmazzák, az emberi szívekbe van beleírva. A szeretet kettős-egy parancsa ez, amely Jézus és az apostolok szerint Isten akaratának a teljes és tömör összefoglalása. Milyen jó, hogy Isten ezt már nekünk is ajándékozta! Milyen jó, hogy Krisztus értünk is meghalt, vére által minket is megtisztított, feltámadásával minket is új életre hívott, Lelke által pedig minket is alkalmassá tett arra, hogy egymást szeressük, és szolgáljuk, hirdessük őt! Pállal együtt pedig hisszük, hogy Isten Izráelt sem vetette el (Róm 9–11), és hogy a vele kötött szövetség csak a Krisztusban elnyert új élet számára „elavult”.

Mik 6

408. dicséret

A levél szerzője itt azt magyarázza el, hogy az Ószövetség rendelkezései az áldozatokkal és egyéb szertartásokkal kapcsolatban miért nem érvényesek ránk, keresztyénekre. Mindeközben figyelmünket Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatára irányítja. Ő a mi Megváltónk, közbenjárónk. Ő az, aki bűnbocsánatot és örök életet szerzett nekünk, aki imádságainkat az Atya elé viszi, s így azok meghallgatása felől bizonyosak lehetünk. Nekünk már nincs szükségünk kőből épített oltárra és levágott állatok vérére, a templomainkban sem kellenek titokzatos kamrák, aranyból készült tálak és edények, és nem kell tisztító fürdőket sem vennünk azért, hogy tisztátalanságainktól megszabaduljunk. De akkor miért vannak benne ezek a törvények még mindig a mi Bibliánkban is? Azért, hogy segítsenek megérteni, milyen hatalmas tettet vitt véghez értünk az Isten. Segítsenek megérteni, mi célból áldozta fel értünk Isten a Fiát. „Példázat ez nekünk a mostani időre…” (9) Az Ószövetség rendelkezései nekünk azt hirdetik: az ember bűnös, ezért megváltásra szorul. Hirdetik, hogy Isten úgy látta jónak, vérrel törli el a bűnöket. S végül hirdetik: imádságainkhoz Isten előtt közvetítőre szorulunk.

Mik 7

409. dicséret

A Krisztusban elnyert javak bemutatása után a levél komorabb témára vált, és az eljövendő ítéletről beszél. Mert minél nagyobb a kegyelem, amelyet Isten nekünk Krisztusban felkínál, annál nagyobb bűn a hálátlanság, ha valaki elutasítja azt. Ne tévelyegjünk: Krisztus áldozata mindenki számára lehetőség a megszentelődésre, amely érdem nélkül adatik – ám aki nem él az eséllyel, az a bűnbocsánatot és az örök életet utasítja el. Ezért kell magunknak is újra és újra önvizsgálatot tartanunk, bűneinket Isten előtt megvallanunk, és a bocsánatáért esedeznünk. Ezért kell Igéjét hallgatnunk, élnünk az úrvacsorával, egymást szeretetre és jó cselekedetekre buzdítanunk, és hűségesen megbecsülnünk a gyülekezetet (25). Ám ugyanezért indokolt a küldetésünket is komolyan vennünk, és hirdetni Krisztust szerte a világban. „Tegyetek tanítvánnyá minden népet!” – hangzott Krisztus utolsó földi parancsa, nem véletlenül. Mindenkinek tudnia kell, mennyi mindent nyerhetünk azzal, ha őt hittel elfogadjuk. De azt is, mennyi mindent elveszíthetünk, ha „a kegyelem lelkét” megcsúfoljuk, Krisztus áldozatát és a szövetség vérét pedig, amelyet a bűneink eltörlésére hagyott kiontani, visszautasítjuk (29).

Jón 1

413. dicséret

Az Ószövetség nagy alakjait az köti össze, hogy hittel ráhagyatkoztak Isten ígéreteire. Elhitték, amit Isten a közeli vagy a távoli jövőről mondott, és már a jelenben ennek megfelelően éltek. A hit számukra tehát nemcsak várakozást jelentett, hanem az engedelmes odaszánást is magába foglalta. Nóé hitte, hogy eljön az özönvíz, ahogy Isten mondta, ezért bárkát épített magának és a családjának. Ábrahám elhitte, hogy hatalmas nép származik majd tőle, s ezért Kánaánba, az ígéret földjére költözött. Mózes hitte, hogy az Úr valóban meg tudja szabadítani a népét, s ezért járult a fáraó elé. Hitte, hogy Isten Kánaánt Izráelnek adja majd, s ezért vezette azt a tengerig, majd tovább, a pusztán át. Az örök élet még nekünk is csak ígéret. Boldog világ vár ránk, ahol Istennel és szeretteinkkel együtt lehetünk, nem lesz többé sem bűn, sem fájdalom, sem halál. Valami különbet tartogat nekünk az Isten, mint amiben élünk: az ő királyi uralmát, a mennyek országát. Ígéret ez, amely még várat magára. Rá merünk-e mi is hagyatkozni hittel az Isten ígéretére? Engedjük-e, hogy átformálja a földi életünket? Ha igen, biztosak lehetünk: a reménységünk felől mi sem szégyenülünk meg!

Jón 2

148. zsoltár

Ó, milyen könnyen felszakad belőlünk a keserű panasz Isten és az élet terhei ellen! Titokban talán mindannyian azt reméljük, Isten a hitünkért cserébe minket megkímél a sorcsapásoktól, és az átlagnál békésebb és hosszabb életet élhetünk. Pedig ő nem ezt ígérte, hanem azt: velünk lesz, ha a halál árnyéka völgyében járunkis (lásd Zsolt 23,4). Jézus is a saját keresztünk felvételére buzdít, és azt kéri, mondjunk le a világi javakról, ha azok útjában állnak a lélek dolgainak (Mt 16,24—28). Ám ez az igeszakasz most arra emlékeztet bennünket, milyen gyakran kell Istennek intenie, figyelmeztetnie minket. Mert a meglankadtaknak ismét erőre kell kapniuk, a rossz útra tévedteknek meg kell fordulniuk, a közönyössé válókat ismét emlékeztetni kell az ő erejére és akaratára. Az Úr ezért időnként megfenyít bennünket. Ám ezt szeretettel teszi, és soha nem erőnk felett, hiszen a javunkat akarja szolgálni vele. Félreértés ne essék: nem minden sorscsapás megérdemelt fenyítés — ezt Jézus is kimondta, amikor a tanítványok a vakon született emberről kérdezték (Jn 9,2–3). De minden próba és fájdalom alkalom arra, hogy önmagunkba nézzünk, és ha kell, visszakanyarodjunk hozzá.

Jón 3

412. dicséret

Olyan hosszan írt a levél arról, amit Isten értünk megtett! Elküldte egyszülött Fiát, aki emberré lett értünk, a bűnt leszámítva mindenben hasonló hozzánk, és önmagát áldozta azért, hogy örök életünk legyen. És amit cserébe kér, röviden elmondható! Maradjunk meg a hitben, kerüljük a téves tanításokat, éljünk neki felajánlott, megszentelt életet; becsüljük meg az egyházat, és ne szűnjünk meg magasztalni őt, akinek mindezt köszönhetjük. Milyen év volt 2024? Értettük, láttuk, átéreztük mindezt? Ha igen, boldog reménységgel nézhetünk a következő esztendő elé. Ám ha mindez csak részben sikerült, akkor se csüggedjünk, hiszen „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (8). Az évek jönnek és mennek, de az ő kegyelme, szeretete nem szűnik meg soha. Örökre ugyanaz a célja: hogy mi mind Isten gyermekei lehessünk, akik végül elnyerik az élet koronáját. Olvassuk hát az ő Igéjét, hallgassuk a bizonyságtételt róla, hogy el ne homályosodjék bennünk a megváltás öröme! Ragaszkodjunk a hitünkhöz, ami értelmet, célt és erőt ad az élet dolgaihoz! És „vigyük Isten elé a hálaadás áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tevő ajkaink gyümölcsét” (15).

Jón 4

433. dicséret

Kustár Zoltán

Isten népe az ígéret földjének határán, Kánaán kapujában áll. Az egyiptomi szabadulást, a Sínai-hegyi törvényadást átélt nemzedék a negyvenéves pusztai vándorlás során lassan kihal. Ezért a pusztában született, új hazába lépő fiatal nemzedék számára Mózes, az Isten által választott agg vezető összefoglalja a megtett út tanulságait és a jövőre vonatkozó isteni parancsolatokat (3). Egy nép érettségét mutatja, ha tudja, mi történt vele történelme során, és még inkább, ha tudja, mindez miért történt. A Hóreb (– Sínai) hegyén adott kinyilatkoztatás (6) lényege az atyáknak adott ígéret megerősítése (8). Az az Isten, aki hűségesen vezette Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, hű marad hozzájuk az új hazában is. De a Kádés-Barneából kiküldött kémek (22) csak a rájuk váró nehézséget, az ellenség erejét látják, megfeledkezve a „jó földről” (25) és arról, Isten mindig előttük járt: éjjel tűzben, nappal felhőben (33). Ez a „0–24 órás” szolgálat jelzi, nekik nem elfoglalniuk kell a hont, hanem „birtokba kell venniük” (21) az előre elkészített ajándékot. Csak így fogadhatjuk mi is az Isten által készített jövőt. Ne ökölbe szorított kézzel induljunk el az új évben, hanem tárjuk Isten felé üres tenyerünket. Ő bizonyosan megtölti, ha nem most, az örökkévalóságban mindenképpen.

Lk 7,1–25

434. dicséret

Isten népe újra és újra megbizonyosodik arról, Ura hűséges marad ígéretéhez, vagyis az új nemzedék birtokba veszi majd a földet (39). De egyúttal azt is meg kell tanulnia: Ura nélkül nem kezdhet hadi vállalkozásba (42). Az Isten nélküli számvetés ugyanis egyszer a nehézségeket látja csak, a magas városfalakat, az „anákiak fiait” (vö. 1,28), ezért megrémül, másszor pedig Isten határozott tiltása ellenére, vakmerő módon harcba száll az emóriakkal (42), és vereséget szenved. A hit mindig engedelmesség (vö. Róm 1,5), a hitetlenség pedig engedetlenség, amely az ősbűnhöz hasonlóan kétségbe vonja Isten szavát: „Csakugyan azt mondta Isten…?” (1Móz 3,1). Indulni akkor, amikor az Úr nem ad rá parancsot, viszont gyáván zúgolódni (1,27), amikor birtokba kellene venni a földet, egyformán bűn és engedetlenség. A negyvenévi hűtlenkedésben felmorzsolódott apák nemzedéke nem mehet be a „jó földre” (34), még maga Mózes sem (37), csak a pusztában felnőtt fiak, Káléb és Józsué vezetésével (36–37). Így szolgálhatja két ember hívő engedelmessége egy egész nemzedék megmentését, és ilyen ígéretes jövőt készíthet a mi Isten iránti hívő engedelmességünk is az új esztendőben.

Lk 1,26–38

440. dicséret

A választott nép pusztai vándorlásából újabb részleteket idéz fel búcsúbeszédében Mózes. Isten parancsára indulnak el Kádés-Barnea oázisából északi irányba, hogy megérkezzenek a Jordán folyó keleti vidékére. Útjuk során érintik az Ézsautól való származás (1Móz 36,8) miatt testvérnépnek számító edómiak (4–8), majd a móábiak (9), ammóniak (18) és más kisebb népek törzsi területeit. E nagyobb népekkel történelmének későbbi szakaszaiban sokszor kerül majd ellenséges viszonyba az Úr népe. Most azonban az ő parancsa szerint kell cselekedniük: nem keveredhetnek velük háborúba (5), nem is sarcolhatják meg őket. Pedig a pusztában nincsenek élelmiszerraktárak és ivóvízkészletek, mégis úgy szól a parancs: csak pénzért szabad tőlük élelmet és ivóvizet venni (5). E szokatlanul baráti magatartás mögött ott húzódik Istennek a negyvenéves pusztai vándorlásban megbizonyított gondoskodó szeretete. Mert ahol a legnagyobb elhagyatottságot élné át a Mindenható népe, ahol a leginkább fellázadhatna Ura ellen, ott éli meg a legszorosabb Isten-közelséget (vö. Jer 2,2). A kiválasztó nem hagyja el választott népét. A választottság pedig mindig engedelmességre kötelez.

Lk 1,39–56

383. dicséret

Szíhón, Hesbón királya megtagadja Isten népétől az országán való békés átvonulást (30). Hallja ugyan Mózes követeinek békés üzenetét, de nem akarja elismerni a Teremtő hatalmát. Ezért az Úr „megkeményíti” az engedetlen király lelkét és szívét (30), hasonlóan az egyiptomi fáraó szívéhez (vö. pl. 2Móz 4,21). A két nép megütközik, a diadal után a legyőzötteket kiirtják (34). Ez a mai szemmel nézve borzalmas hadiátok, annak végrehajtása Istennek a választott népe, az ő „szeme fénye” (Zak 2,12) iránti szövetségi szeretetéből fakad, és nem bosszúálló haragjának megnyilvánulása. A harag Istennek nem „lényegszerű” tulajdonsága, de szentségét sérti az emberi engedetlenség. Szent voltának összetettsége villan fel itt egy pillanatra, amely pusztító erővel is támadhat az emberekre, mert szentsége elől minden pogány tisztátalanságnak el kell tűnnie. Mi, Isten újszövetségi népe is csak úgy tudunk elámulni (1Jn 3,1) az ő szeretetének nagyságán, ha látjuk ennek az érzésnek halálos komolyságát, határozottságát. A szent Isten és az engedetlen ember közötti küzdelem a Golgotán ment végbe, végérvényesen megmutatva a Mindenható szentségének és szeretetének halálos komolyságát, határozottságát. A kereszt a magabiztosakat inti, a kétségbeesetteket vigasztalja.

Lk 1,57–80

382. dicséret

Vladár Gábor