... fájdalmas és megrázó életregényét, mélységes lélekrajzát olvastuk adventben. Nehezen is engedjük el, mert dicsőséges győzelmei, szégyenletes bukásai, ismerős, emberi gyengeségei, veszteségei készítettek minket arra, hogy ne negédes, nosztalgikus, romantikus szentestére, csillogó fényekre érkezzünk karácsonykor, hanem a szabadító Jézus földre jöttének örömére. Azt a Krisztust ünnepeljük, aki felvette magára emberlétünk szépségét, kínját, minden lehetőségét, gyötrelmét és kísértéseit, hogy isteni erejével segítséget kínáljon az embernek, a hozzá fordulónak. Azért jött, hogy életünk legyen, hogy vele együtt győzhessünk bukdácsolásaink között. Dávid fiához folyamodtak a betegek is, mert így, ezzel a megszólítással érezték közel valónak: „Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!” (Máté 20,30)

Isai fia, Izráel második királya Betlehemben született, sokoldalú, tehetséges, sikeres és népszerű, tiszta szívű ifjú, aki elődje megvetettségét nem használja ki, sőt kétszer is megkíméli az életét. Tiszteli benne Isten felkentjét, holott Saul királysága már leáldozott. Dávid jól vizsgázik emberségből. Sok más között a legnagyobb csapás, hogy ellene lázadt föl gyilkos, trónkövetelő fia, de az apa az ő életét is meg akarja kímélni. „Bárcsak én haltam volna meg helyetted, fiam, fiam, Absolon!” (2Sám 19,1) Bár ehhez hasonló mondatot a legtöbb gyászban összetört szülő kimond gyötrelmében, Dávid helyzetéhez hasonló állapotba azonban kevesen kerülnek. Saját fia álnokul hadsereget gyűjt ellene, s neki a felkelést le kell vernie. Keserű győzelem a csata vége, az országot, a népet azonban tovább kell vezetni, megszilárdítani a birodalmat, minthogy erre kapott elhívást Istentől. A legnagyobb tette azonban mindenekfölött az, hogy az eseményeket, személyes veszteségeit, mindent Isten kezébe tesz, őt kérdezi, ezért uralkodása meghatározó Isten népe történelmében.

Az apa-fia konfliktusban az Isten-ember kapcsolat metaforáját is felfedezhetjük. Az Atya életet ad, az ember lázad a Teremtő ellen. Az Atya nem akarja az ember halálát, azt az ember akarja. Az ember mindig sikerre és győzelemre tör, Isten ellenében is, az Atyaisten viszont meg akarja menteni az embert. Ezért állítja fel végül Jézus keresztjét, rajta önmagát, hogy amit Dávid óhajtó, sóhajtó szóval mondott, az a valóságban megtörténjen – én haltam meg helyetted.

Nem Dávid királyt, a Messiás előképét, hanem a Dávid nemzetségéből származó Jézus Krisztust ünnepeljük, Isten egyszülött Fiát, aki maga is sokat szenvedett, és odaáldozta az életét mindenkiért.