Egyenlőség és vezetés a házasságban
Manapság a férfi- és női szerepek kérdése – általában is, de legfőképp a férfi és a nő családon belül elfoglalt szerepköre – a teológiai etika egyik legfontosabb témájává nőtte ki magát. Ha valami biztos, az az, hogy ezt egy ilyen rövid esszé keretében nem tudjuk kielégítő módon feldolgozni. A témával való foglalatoskodást az sem könnyíti meg, hogy egyrészt számos olyan konnotáció tapad hozzá a múltból, amelyet ma sokan a „keresztyén családmodellel” azonosnak tekintenek (holott nem vagy nem teljesen feleltethető meg vele), másrészt a releváns bibliai passzusok értelmezését manapság olyan ideológiavezérelt szempontok határozhatják meg, amelyek eredményeképp a szövegből levont következtetéseink bizonyosan nem felelnek meg a bibliai szerző intencióinak. Még úgy sem, ha adaptáljuk őket a jelenkori társadalmi és kulturális viszonyokra. A zavart a téma tárgyalásának negatív következményei is fokozhatják, nevezetesen az, hogy ha közösen meghatározunk és elfogadunk egy bibliai családmodellt, az a házasfelek számára könnyen annak apropójává válhat, hogy ilyen-olyan családi konfliktusok, krízisek alkalmával „törvényként” lobogtassák egymás előtt, egy felsőbb tekintélyre apellálva sarokba szorítva a másikat, hárítva a saját felelősséget.
Általánosan kijelenthetjük, hogy e kérdésben a bibliai igazság artikulálása azért is lényeges, mert a nemi identitással és szerepekkel (a kettő nyilvánvalóan összefügg) kapcsolatos fejetlenség egyrészt olyan házassági „minták” kialakulásához vezethet, amelyek nem a Krisztus és az egyház közötti kapcsolatot ábrázolják ki, (lásd Ef 5,21–32) másrészt olyan szülői gyakorlathoz, amely nem közvetíti a gyermekek számára azt, mit jelent egy házasságban férfiként és nőként jelen lenni, illetve hogy ez milyen sajátos felelősségi körökkel jár együtt. Itt most mi tehát evidenciának tekintjük az ember férfi és női mivoltát (és így az egy férfi és egy nő kölcsönös, élethosszig tartó hűségére alapuló monogám viszonyát mint a házasság keresztyén definícióját), Isten ajándékának a két nem egymást kiegészítő, komplementer jellegét, amelyet Isten rendelt el, ő alkotott meg, így tehát az ő bölcsességét tükrözi (1Móz 1,27; Móz 2,18–24). Ezt azért muszáj hangsúlyoznunk, mert a modern társadalom nagy része már nem tekint értékként emberi mivoltunk e komplementer meghatározottságára.
„Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében. Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak, mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője. De amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben. Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje; így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen. Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, minthogy tagjai vagyunk az ő testének. „Az ember ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” „Az ember ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom” (Ef 5,21–32).
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!