Két különösen nemes célja van az életünknek. Az egyik, hogy Isten dicsőíttessék általunk, a másik, hogy embertársainknak használjunk. Mit ér az élet, ha nem ezeknek a céloknak a szolgálatára fordítjuk? Néhány esztendő, egynéhány jó és gonosz nap után majd elmúlik, mintha soha nem lett volna! E sorokkal kezdi a keresztyén olvasóhoz szóló elöljáró beszédét Szikszai György 1785-ben. Az „öreg Szikszait” a prédikátor által írt imádságoskönyvet kétszáznegyven évvel később is forgatják a protestánsok, mert az abban fogalmazott gondolatok ma is iránymutatók.

Ugyanakkor határainkat feszegető, zavarba ejtő, korunkban zsigeri elutasítást kiváltó sorokkal is találkozunk. Keménynek tűnik például a fent leírtak szerint gondolkodni munkáról, életről. Mit is kívánjunk a magunk számára egy esztendő – küszöbén, ha komolyan vesszük, hogy „csak az ér valamit az életünkben, amit Isten dicsőítésére, embertársaink hasznára és azzal együtt üdvösségünk munkálására fordítunk, a többi mind hiábavalóság”?

A XXI. századi ember életében kulcsfogalommá vált a hatékonyság. Felfoghatatlan sebességgel repülünk, hogy óceánnyi távolságokat tegyünk meg egy éjszaka alatt, autóink sosem látott tempóban róják a kilométereket, kezünkben hordott számítógépeinken a híroldalak másodpercek alatt hozzák elénk a történéseket a világ minden szegletéből. Mintha emberként nap mint nap féllépésnyi lemaradásból igyekeznénk lekövetni az igényeink által életre hívott, lehetetlen tempót diktáló fősodort. Nevetünk a képeken, amelyek kifigurázzák, miért megvalósíthatatlan az az életforma, amelybe magunkat kényszerítettük, de nem tudunk a keretek közül kilépni. Inkább feszegetjük a határokat, igyekszünk mindent még hatékonyabbá tenni.