Már a gyermekkora sem volt átlagos Szűcs M. Sándornak. Amikor világra jött, szülei segédlelkészekként szolgáltak Nagyecseden. Néhány évvel később Nyírlövő megválasztott lelkipásztoraiként kerestek óvodát gyermeküknek, de a helyi intézmény vezetője nem engedte, hogy a rendszeridegen Sándor oda járjon. Ez a döntés aztán egész életére hatással volt, ugyanis ennek köszönhetően stoppolt először. – Az igazgató kijelentette: van elég ideje a papnőnek, hogy otthon foglalkozzon a gyerekekkel, vagy járjanak át Lövőpetribe! Az ottani gyülekezetet szintén a szüleim pasztorálták, de három kilométerre esett a parókiától. Az egyik reggel lekéstük a buszt, édesapám kirohant a parókia udvaráról, és leintette az első kocsit. Nem tudom, ismerte-e a sofőrt, valószínűleg igen. Elpanaszolta, hogy a fiának oda kellene érni az óvodába, ő pedig elvitt bennünket. Végül is édesapám fogott először stopot nekem – meséli Szűcs M. Sándor, aki azóta több mint százezer kilométert tett meg ily módon.

Az első tudatos stoppolásra néhány évvel később került sor, amikor Sándort szülei beíratták a kisvárdai zeneiskolába. Buszpénzt is kapott, de hamar rájött, hogy ha inkább hazaviteti magát, a megspórolt pénzből remekül befagyizhat, és még a buszra sem kell várnia. – Rendszeresen így tettem meg a Kisvárda-Nyírlövő közötti nyolc kilométeres távot – emlékszik vissza.

Kétgyermekes apaként bátornak nevezi szüleit, akik tudtak a stoppolásról, és arról is, hogy időnként három-négy faluval arrébb is elcsavarog, de estére, a megbeszélt időre mindig hazaért. – A csavargó élet már akkor is bennem volt, de fogalmazhatunk úgy is, buzgott bennem a felfedezési vágy, és folyamatosan tágítottam a határaimat.

KÖLN, SÁTOR, INTERPOL

Az első nagyobb stoppos utazására nem romantikából indult el Sándor. Hollandiába akart eljutni, hogy hajókat rakodjon, de csak Kölnig jutott. Motivációjaként a menekülést nevezi meg, ma már tudja, Isten akkor sem hagyta magára. – Érettségi után álltam, az életem akkoriban sajnos a szerencsejátékról szólt, de megelégeltem azt a mocskot, amely ezzel együtt járt, meg azt, amiket elkövettem. Úgy gondoltam, nem tudok megváltozni, ezért leléptem. Pénz nélkül vágtam neki – emlékszik vissza Sándor.

Egy hétfői napon egy benzinkúton tette ki az utolsó sofőrje, ott pedig hiába stoppolt tovább, tizenkét órán keresztül nem vette fel senki. Arra gondolt, biztosan azért, mert dolga van Kölnben. – Nem voltam még az Istené, de sokszor hagyatkoztam rá, a jeleket már akkor is tudtam olvasni. Éhes voltam, pénzem semmi, úgy döntöttem, munkát keresek. És csak az Úr gondviselésének tudom tulajdonítani, hogy az első helyre, ahová délután bementem, felvettek, szerdán már mehettem dolgozni.