Amennyiben igaz a mondás, miszerint boldog az a nép, amelynek nincs történelme, akkor a zsidóság életébe Nehémiásnak és Ezsdrásnak köszönhetően rendkívüli boldogság költözött. A babiloni fogságból hazatérő zsidók életéről rendkívül kevés a biztos ismeretünk. A jeruzsálemi templom (az úgynevezett második templom) még Ezsdrás és Nehémiás megérkezése előtt felépült, Dárius perzsa király idejében szentelték fel az udvar engedélyével, miután a júdeai királyi családból származó Zerubábel helytartó és Jósua főpap a zsidók egy visszatelepülő közössége élén megérkeztek a tartományba. Hogy az Ezsdrás és Nehémiás korától Nagy Sándor hódításáig terjedő időszak politikai eseményei milyen hatást gyakoroltak Jeruzsálemre, nem tudjuk. Júdea a Perzsa Birodalom részeként, a folyón túli tartomány helytartójának irányítása alatt meglehetősen autonóm módon működött, élén a főpap állt, aki a belső ügyeket irányította. A helytartót csak az érdekelte, hogy az adó befolyjon, illetve a birodalom politikája érvényesüljön. Vallási értelemben ugyanakkor kifejezetten intenzív időszakot láthatunk, ekkor kezdték a vallásos élet kereteit és formáit meghatározni, valamint kanonizálták az írásokat.

A korszakból Josephus Flavius említ érdekes eseményt A zsidók története című művében, amikor Jóhánán zsidó főpap megölte testvérét, Jésúát a szentélyben. Jésúa barátja, a perzsa hadvezér, Bagoasz segítségével kívánta megszerezni a főpapi tisztséget. A zsidók tiltakozásokba kezdtek a szentélyben történt gyilkosság miatt, valamint amiért a perzsa vezető belépett a szentélybe. Erre válaszul Bagoasz, aki az uralkodó jobbkeze volt, sőt, a későbbiekben királyok választója és megbuktatója, „hét éven át kínozta a zsidókat”. Bár a forrás nem sokat árul el a zsidóság életéről, Jésúá és a perzsa vezető közötti barátság arra utalhat, hogy a zsidók megbecsült tagjai voltak a birodalomnak. Ezzel szemben a szentély ügyeibe való beavatkozás érezteti, hogy a perzsák, ha kellett, erővel is érvényesítették akaratukat.

Radikális változást Nagy Sándor makedón király Krisztus előtti 332-es hódítása hozott a Közel-Keleten. A Perzsa Birodalom néhány év alatt összeomlott. A görög szellem a görög katonákkal együtt masírozott egészen Indiáig. Palesztina területére Nagy Sándor már győztesen érkezett, így fegyveres harc nélkül vonult be a területre. A makedón hódító alapvetően tiszteletben tartotta folyamatosan növekvő birodalmának vallási sokszínűségét, így a zsidóság különösebb hátrányt nem szenvedett, sőt, a samaritánusokkal szemben kifejezetten erős pozíciókat szerzett. Nagy Sándor korai halálával azonban fordulat állt be a régió történelmében. Hadvezérei, a diadokhoszok már teteme fölött elkezdtek marakodni az örökségen, amely végül a nagy hódító birodalmának feldarabolásához vezetett. Palesztina az Egyiptomot uraló Ptolemaioszok kezébe került, akik megerősítették a zsidók helyzetét, és nagyjából száz éven keresztül uralták a területet.

A zsidóság először ekkor lépett közvetlen kapcsolatba a hellenizmussal. Nagy Sándor terve az volt, hogy egyesíti a nyugat és a kelet kultúráját, azonban birodalma politikai értelemben szétesett, az utódállamok viszont továbbvitték a gondolatot, ha nem feltétlenül tudatosan is. Egyiptomban már korábban is éltek zsidók, de ebben a korszakban nőtt meg a diaszpóra lélekszáma, sokan fogolyként vagy zsoldosként kerültek oda, és a kivándorlás is jelentős tényezőnek számított. Alexandria a hellenista világ kulturális központjaként a zsidókat is vonzotta. Az ott élők előbb-utóbb görög anyanyelvűek lettek, bár sokan a hébert is értették még egészen a II. századig.

A görög műveltség magas szinten a tudományokat, a kutatást jelentette, Alexandriát, ahol a kor legkiválóbb tudósai és művészei tevékenykedtek. Alacsonyabb szinten pedig a szabad szellemű, könnyed irodalmat, görögös öltözetet, kényelmet, szép városokat, mutatós épületeket, szobrokat, képeket, színházat és cirkuszt.