Múltidéző
„Helvetius” (álnév): Karácsony 1932-ben
Református Figyelő, V. évf., 52. szám, 1932. december 24.
A mai világnak azt kellene megértenie mindenekelőtt a történelmi karácsony nagy tanításai között, hogy a karácsony elsősorban bűnvallás. Ha karácsonyra van szükségem, az azt jelenti, elismerem, ami eddig volt, olyan volt, hogy megváltásra szorulok. Egészen bizonyos, hogy ameddig be nem következik a népek lelkében ez a revízió, amíg nem dezavuálták a múltat, amíg nem mertek a szemébe nézni úgy, hogy ítéletet mondottak felette, csak növekedni fog a világra nehezedő bizonytalanság, csak sűrűbb lesz a köd és reménytelenebb a holnap. Itt nincs más módja a menekülésnek, mint a karácsonyi szellem diadalra juttatása. Az 1932. esztendő szomorú karácsonya nagyon komoly figyelmeztetés. Arról beszél, hogy csak az segíthet, ha a nagy világpolitikában ismét egy őszintébb, önzetlenebb és igazságosabb korszak, egyszóval keresztyénibb korszak következik.
Azonban nem állhatunk meg itt, mert ez még nem mentene meg bennünket, magyarokat. Ha telve van a világ a bálványimádás, az önzés, az őszinteség hiánya és az igazságtalanság átkának rettenetes terheivel, hazudnánk, ha idehaza mindent a külső világ magába szállásától függőnek mondanánk. A mostani szomorú karácsony tiszta fényében nem vigasztalhatjuk magunkat áligazságokkal. A hazai demagógia szívesen hallott és kedves szólamává lett annak a hangoztatása, hogy a mi nyomorúságunk minden átka az igazságtalan világ bűnös ítélkezésének a következménye.
Magyar karácsony, amikor a mi népünk alázatos, összetört, önmaga bálványozásának rettenetes vétkétől megtisztult lélekkel tiszta és látó szemmel fogadja a Megváltót. Akkor lesz ez a két szó: magyar karácsony, a nyárspolgári ünnepi szentimetálizmus elcsépelt, meggyalázott és lejáratott frázisa helyett boldogító valóság. Akkor majd eloszlik a bizonytalanság és a reménytelenség lélekfojtogató köde, és a megáldott jövendő szépségének bizonyossága fogja beragyogni a halál árnyékának völgyéből érkezettek útját.