Ha fel kellene sorolnunk életünk legszebb karácsonyi emlékeit, az első tíz között feltétlenül ott lenne az 1995-ös esztendőé. Pedig rosszul kezdődött, mert szenteste előtt szűk két héttel egyszerre kapott el férjemet és engem az influenza. Szerencsére a legkorábbi vizsganapunkon egyetemközeli otthonunkban már levizsgáztathattuk akkorra jelentkezett hallgatóinkat, akiket saját középiskolás gyerekeink tessékeltek ki-be. Legnagyobb meglepődésünkre ezek a diákok nemcsak nagyon felkészültek voltak, de szinte családtagnak is tekintettek bennünket, mert egy mindmáig jó egészségnek örvendő kis plüss katicabogár-házaspárral leptek meg, „akik” számos kutatóutunkra eljöttek velünk, tehát nagyon képzett Isten bogarai, legalábbis ami a reformáció XVI–XVII. századát illeti.

Hála Istennek és katicaajándékozó deákjaink szeretetének, úgy december 19. táján már volt annyi erőm, erőnk, hogy a „nagyobb boldogság adni, mint kapni” jegyében a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara minden együtt karácsonyozójának tudtam számtalan mesefigurás bádogdobozt megtöltő csokoládés, mandulás, narancsos püspökkenyeret készíteni. Az ötletet nem a mai Püspökkenyér című, népszerű tévés/püspökös beszélgetéssorozat szülte, mert az csak az utóbbi évek egyházi televízióműsorainak egyike...

De térjünk vissza az Úr 1995-ik, ma már nagyon távoli, de igaz meseként ható esztendejébe. Az összes akkori diák és tanártárs, sőt, a bölcsészkar minden munkatársa bőven elfért az akkoriban nagyon otthonos, szerény, fehér falú s az egyház címerével ékes díszteremben. A közös éneklés és imádság után még egy szívem szerinti feladat várt rám: néhány, a születés ünnepéhez köthető saját versem és versfordításom elmondása.

Emlékszem arra, hogy karácsonyi gyülekezetünk szívét – különösen azokét az angol szakosokét, akik walesi irodalmat is tanultak tőlem – Ronald Stuart Thomas, az éppen abban az évben költészeti Nobel-díjra jelölt „walesi bárd”, minden idők talán legnagyobb lelkipásztor költője és prózaírója, s nem utolsósorban híres madármegfigyelője alábbi, rövidsége ellenére igehirdetés-erejű költeménye érintette meg saját fordításomban.

Ez a vers az újszülött Jézust hozza elénk, s azt, hogy a betlehemi Kisded és a kis vörösbegy képe mindmáig vigasszal és meleggel töltheti meg didergő szívünket.