Ha fel kellene sorolnunk életünk legszebb karácsonyi emlékeit, az első tíz között feltétlenül ott lenne az 1995-ös esztendőé. Pedig rosszul kezdődött, mert szenteste előtt szűk két héttel egyszerre kapott el férjemet és engem az influenza. Szerencsére a legkorábbi vizsganapunkon egyetemközeli otthonunkban már levizsgáztathattuk akkorra jelentkezett hallgatóinkat, akiket saját középiskolás gyerekeink tessékeltek ki-be. Legnagyobb meglepődésünkre ezek a diákok nemcsak nagyon felkészültek voltak, de szinte családtagnak is tekintettek bennünket, mert egy mindmáig jó egészségnek örvendő kis plüss katicabogár-házaspárral leptek meg, „akik” számos kutatóutunkra eljöttek velünk, tehát nagyon képzett Isten bogarai, legalábbis ami a reformáció XVI–XVII. századát illeti.

Hála Istennek és katicaajándékozó deákjaink szeretetének, úgy december 19. táján már volt annyi erőm, erőnk, hogy a „nagyobb boldogság adni, mint kapni” jegyében a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara minden együtt karácsonyozójának tudtam számtalan mesefigurás bádogdobozt megtöltő csokoládés, mandulás, narancsos püspökkenyeret készíteni. Az ötletet nem a mai Püspökkenyér című, népszerű tévés/püspökös beszélgetéssorozat szülte, mert az csak az utóbbi évek egyházi televízióműsorainak egyike...