Heti bibliai történetünk Jeruzsálem utolsó Dávid-házi uralkodójának udvarába repít bennünket. Jeremiás próféta könyvének 37. fejezete a babiloni fogság előestéjén, talán Kr. e. 587-ben állítja elénk a kétségbeesett, tragikus sorsú Cidkijjá királyt. Jeruzsálem ekkor már ostrom alatt állt. A város még úgy-ahogy tartotta magát, de a helyzet egyre kilátástalanabb, a babiloni ostromgyűrű pedig egyre szorosabb lett körös-körül.

A királyról keveset tudunk. Jeremiásra nem hallgatott. De miért is tette volna? Az uralkodóházban a próféták megvetése családi hagyománynak számított. Amikor viszont az egyiptomi hadsereg közeledésének hírére az ostromlók látszólag távozni készültek, Cidkijjá mégis Isten emberéhez küldetett, kijelentést akart, jövőképet. Megkapta, tömören: „Ne áltassátok magatokat…” (9) Ezért a szóért, az illúziók eloszlatásáért kiáltották ki Jeremiást hazaárulónak. Életét-bőrét végül megmentette, hosszas könyörgésre elzárva, de nem közvetlen életveszélyben tartották.

Szegény próféta! Szegény király! Borzasztó lehet megtépázott hatalom birtokában élni le egy sodródó életet. A próféta biztosan állt a két lábán, elkeseredve, bebörtönözve is konokul kitartva a megismert igazság mellett. Cidkijjának viszont semmije sem maradt. Ostromlott városa: látszatkirályság. Hite gyökértelen, az is csak látszathit. Egyszer a prófétához szalad, egyszer ellene cselekszik. Amikor politikust próbált játszani, mintha kompra szállt volna, ingázott a két egymásnak feszülő nagyhatalom, Babilon és Egyiptom között. Sodródó, események után kullogó, félhitű, félszívű, kapkodó ember. Nem lenne ezzel baj, de sajnos rá hatalom bízatott. Bárki áltathatja magát, kivéve az, aki vezetőnek áll. Cidkijjá veszte egy ország pusztulását hozta el. Túl sok ilyet láttunk már a történelemben.