Nem olyan régen feleségemmel „felültünk a Körhintára”, megnéztük a Nemzeti Színházban Sarkadi Imre művének színpadra alkalmazott változatát Vidnyánszky Attila rendezésében, sok zenével, profi táncosokkal, a szinte folyamatosan mozgásban lévő színpad élményével. Fábri Zoltán ugyanezen a címen legendássá vált filmje is jelen volt inspirációként, ha máshol nem, a nézők lelkében, emlékeiben.

Nem színművészeti szempontból szeretném értékelni az élményt, hanem arról ejteni néhány szót, miként kapcsolódott ez össze bennem a lázadás, a világ változásának kérdéseivel. Nem utolsósorban a házasság hetére készülve azon gondolkodtam el, miként lehet ma érvényesen hitet tenni a szerelem ereje mellett. A történet egyszerű: adott egy tisztességes, magabíró, de nem túl tehetős fiatal földműves, aki fülig szerelmes egy feltörekvő, rendkívül anyagias gazdalányába – aki szintén öntudatos és szintén nagyon szerelmes. A lányt, Marit az apja odaígéri a környék legtehetősebb gazdájának. Elvileg nincs választási lehetősége, minden arra mutat, hogy föld a földdel házasodva megteremtődnek (Farkas Józsefet idézve) egy jól karbantartott, boldogtalan házasság alapjai.

A szerelmes fiatalok lázadnak, ezt azért is tehetik, mert maga a világ is változóban, forog, mint a vásári körhinta, vagy éppen a feje tetejére készül állni. Az eldöntendő kérdés látszólag ez, az örökölt sors gravitációja csak egy időre, rövid „repülés” erejéig függeszthető fel, vagy mindenestül fel lehet forgatni az eltorzult, sok hamisságtól terhes berendezkedést? Mindkettő lehet valóságos forgatókönyv és dilemma: mi lett volna, ha...

Mari és Máté lassanként elfogadta volna, hogy csak megszédültek a vurstlin, és győz a földközeli, anyagias józanság, vagy mindenestül szembehelyezkednek a szülői tekintéllyel és értékrenddel, ha más nem, kilépnek belőle. Az egyik a fojtogató rabságot jelenti, a másik a lázadók átkozott számkivetettségét.

A történet igazi fordulata az, amikor kiderül, Máté nem akarja elhagyni a földet, jó viszonyt szeretne Mari szüleivel, rendes házasságra, jövőre vágyik. Úgy áll bele a helyzetbe, hogy kézfogásra oldalra nyújtja a kezét, és a konfliktusokban hajszolttá vált nő végül elfogadja a felkínált jobbot. Ekkor válnak ők maguk egy régi-új történet forgatótengelyévé, meghaladva ezzel a körhintához fűződő választási lehetőségeket. Mozdulatuk arról tanúskodik, hogy azt a történetet szeretnék, amely nem új, de folyton megújításra szorul, azt a történetet, amelynek egyedül van értelme, azt, amely aztán képes a valóságot újraintegrálni.

Mit kíván ez? Az okkal lázadás bátorságát, amelyet a rend helyreállíthatóságának a hite táplál. Ma is, nekünk is kérdés: él-e a hit bennünk Isten tervében, ígéretében, amely a férfigerincet kiegyenesíti, és a nő értékét helyreállítja.