(9) „Ezt mondja az Úr: Ne áltassátok magatokat…” (Jer 37)

Jeruzsálem fellélegzik. Az egyiptomi seregek érkezésének hírére a babiloniak feloldják a város körül az ostromzárat (5). A Hananjához hasonló hamis próféták (Jer 28) igazoltként állíthatják be áltatásaikat: a babiloni fenyegetés nem volt végzetes. Cidkijjá királyban azonban bizonytalanság maradhatott, tudni szeretné, mit mond erre Jeremiás. Úgy látszik, maga a király is érezhette, hogy Jeremiás által az Úr szól, érdemes adni a szavára. Jeremiás ragaszkodik a kapott isteni kijelentéshez: a felmentés csak ideiglenes, Babilon visszatér, Jeruzsálem nem kerüli el Isten jogos és meghirdetett ítéletét (9). Az Úr szavához hű szolgát az őrség parancsnoka, feltehetőleg éppen a hamis próféta, Hananjá unokája (13) koholt váddal elfogatja és fogságba veti (16). A király megadja az esélyt, hogy változtasson próféciáján, álljon be a látszatbiztonságot hirdetők sorába (17), de Jeremiás a fogságban sem hajlandó erre. „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (Mt 11,24) Isten akaratának követése, a ráhagyatkozás az ő szavára, a neki való engedelmeskedés mindig is megpróbáltatásokkal, kereszthordozással járt.

Jn 15,9–11

RÉ 641

(4) „Ezért a vezető emberek ezt mondták a királynak: Meg kell halnia ennek az embernek…” (Jer 38)

Jeremiás ellenfelei nem elégednek meg a próféta fogságba vetésével, a halálát kívánják. Cidkijjá király gyengeségét mutatja, hogy tehetetlen ezzel szemben, és bár nem támogatja, de ellene sem tesz, kiszolgáltatja őt gyűlölői haragjának. Utóbbiak, hogy vér ne tapadjon a kezükhöz, egy üres ciszternába dobják, amelyben víz nincs, csak sár, olyan körülmények, amelyek lassan, de biztosan elhozzák a véget az ekkor már idős prófétának (6). Egy idegen származású jóakarója, az etióp Ebed-Melek azonban közbenjár Jeremiásért a királynál, aki bátorságot vesz, és kiemelteti őt a veremből (13). A király érzi, az Úr igazsága Jeremiás pártján áll. De így sem képes engedni az általa közvetített isteni szónak, hogy adja meg magát a babilóniaiaknak, mentse meg a várost és népét a teljes pusztítástól. A királynak többet jelent a méltósága, a névleges hatalma, mint a népe élete. Nem hajlandó feladni magát a babilóniaiaknak, mert nem is az életét félti, hanem attól tart, a már átállt egykori alattvalói kigúnyolják. Valóban többet jelent-e a hírnév, az elismertség, mások megítélése és az ember magáról táplált illúziója, mint mások élete?

Jn 15,12–17

RÉ 453

(17) „De téged megmentelek azon a napon – így szól az Úr…” (Jer 39)

Teljes összeomlás. Többévnyi ostrom, a védők megannyi szenvedése és megpróbáltatása után a babilóniaiak beveszik Jeruzsálemet. A fejezet szűkszavú megjegyzéseiből is sokkolóan tárul elénk a pusztulás szinte leírhatatlan mértéke: a győztesek felégetik a palotát, a házakat, lerombolják a védműveket. A méltóságának megőrzése miatt magát korábban még feladni nem akaró király most szégyenszemre próbál elszökni, de elfogják. Fiait szeme láttára ölik meg, és hogy szerettei halála legyen az utolsó, amit még láthat, megvakítják. Babilonba viszik őt és a népet is. Az ítélet megvalósult, úgy, ahogyan azt Jeremiás által tudtul adta a mennyei Atya. De az Úr még e rettenetes körülmények között is számontartja az övéit. Jeremiás kiszabadul a fogságból (11). A próféta életéért való korábbi közbenjárásáért az etióp Ebed-Melek még az ítélet napján is ígéretet kaphat: „…életedet ajándékul kapod, mert bíztál bennem!” (18). Nem volt a választott nép tagja, nem ebből eredt a megszabadítása, hanem abból, hogy vállalta Isten ügyét, bízott, hitt benne, nem maradt néma a cinkosok között, hanem szólt és tett, közbenjárt a fogoly prófétáért. „De téged megmentelek azon a napon – így szól az Úr…” (17)

Jn 15,18–27

RÉ 699

(3) „Beteljesítette, véghez vitte az Úr, amit kijelentett.” (Jer 40)

Korábban a zsidó nép között élő jövevény, a feltehetőleg etióp származású Ebed-Melek volt az, akinek közbenjárására a király kimentette Jeremiást a veremből, amelybe vetették, és ahol egy idő után a biztos halál várt volna rá. Isten most sem egy honfitársát, hanem egy idegent használ eszközéül arra, hogy Jeremiás további sorsát egyengesse: Nebuzaradán babiloni testőrparancsnokot. Egyes magyarázók vitatják, miként adathatott Isten kijelentése az ellenséges babiloninak, de a testőrparancsnok úgy beszél, mint aki kapcsolatban áll a zsidók Istenével, és mint aki az ő megbízásából cselekszik: „Mert vétkeztetek az Úr ellen, és nem hallgattatok a szavára, ezért történt ez veletek.” (4) Nebuzaradán még a választás lehetőségét is felajánlja Jeremiásnak: Babilóniába is elmehet, ahol megkülönböztetett körülmények között élhet, de maradhat is. Jeremiás a háborús kárt szenvedett hazájában maradást választja. Az Újszövetség fénye, hogy az Istennel való kapcsolat nem pusztán egy nép privilégiuma. Isten mindenkit felhasználhat akarata véghezvitelére: a feltétel nem a származás vagy az előjog, hanem az ő szavára hallgatás és az annak megfelelő cselekvés, az engedelmesség.

Jn 16,1–4a

RÉ 3

(2) „Így ölték meg azt, akit Babilónia királya nevezett ki az ország helytartójává.” (Jer 41)

Jeremiás és tanítványa, Bárúk Gedaljá micpai udvarában találnak menedéket, akit a király trónfosztása után a babilóniaiak helytartónak tesznek meg. Gedalját már korábban is figyelmeztették arra, hogy az ammóniak felbujtására a dávidi királyi családdal rokon Jismáél az életére törhet, de ő jóhiszeműen nem engedett ennek a gyanúnak (40,16). A helytartó újjászervezi a háborúban szenvedett országot, összegyűjti és munkára készteti a menekülteket, főképpen a termés betakarítására ösztönöz, nehogy éhínség alakuljon ki (40,10). Közvetít a zsidók és megszállók között, akik bíznak is benne. Egyértelműen kedvező Gedaljá megítélése a Szentírásban. Ezt aláhúzza, hogy Jeremiás is hozzá csatlakozik. Jismáél azonban embereivel egy közös étkezés alkalmával lemészárolja bizalmasaival együtt, sőt másnap még hetven, mit sem sejtő, Jeruzsálembe igyekvő zarándokot is tőrbe csal és megölet. Gondolhatjuk: mint a királyi család rokonát felháboríthatta, hogy a babilóniaiak nem Dávid házából választották helytartójukat, és ezt a sérelmet akarta megtorolni. Azonban a zarándokok közül is csak azért hagy életben tízet, hogy elrejtett élelmiszerkészleteikhez hozzáférhessen. Ebből egyértelműnek látszik: pusztán nyereségvágyból követte el a rémtetteit. Milyen szomorú és ítéletes az, amikor az egyéni önzés és nyereségvágy áll útjában sokak boldogulásának, jó ügyek véghezvitelének, a közösség előrelépésének!

Jn 16,4b–11

RÉ 231

(21) „Meg is mondtam ma nektek, de nem hallgattatok Isteneteknek, az Úrnak szavára semmiben, amit üzent nektek.” (Jer 42)

A Gedaljához csatlakozók, köztük Jeremiás is döntési helyzetbe kerülnek. Felmerül, hogy jobb lenne elhagyniuk az országot, és Egyiptomban keresniük menedéket. Az emberileg át nem látható helyzetben jó irányban teszik meg az első lépést: döntésükhöz az Úr útmutatását kérik. Jeremiásnak tíz napot kell várnia Isten szavára. A várakozás alatt a csoport bizonytalansága fokozódik. Ábrándképeket szőnek arról, hogy Egyiptomban majd béke és könnyű megélhetés várja őket (14). Főleg ezen illúzió alapján utasítják el az Istentől jövő tiltást, hogy népe nem térhet vissza oda, ahonnan már egyszer megszabadította őt. Milyen nehéz is csendben várni az Úr szabadítását! Egyéni, személyes döntéseinket is sokszor ábrándok, érzületek, benyomások alapján hozzuk. Milyen jó is úgy kérni, várni és keresni Isten tanácsát döntéseinkben, hogy nem csupán vágyainkra és már meghozott döntéseinkre keressük általa az igazolást, hanem őszintén követni kívánjuk azt, amit velünk kapcsolatos akaratából megértettünk!

Jn 16,12–15

RÉ 549

(2) „Hazugságot beszélsz! Nem üzente veled Istenünk, az Úr, hogy ne menjünk Egyiptomba…” (Jer 43)

Ha szembesítünk valakit azzal, hogy nem Isten akaratának megfelelően cselekszik vagy szól, könnyen elérhet a másik ellenszenve, kritikája, akár támadása is. Miután Jeremiás közvetíti a mennyei Atya azon üzenetét, hogy a Gedaljá csoportjából megmaradtaknak nem szabad Egyiptomba menekülniük, hazugnak nevezik. Azzal vádolják, hogy megmásította a kijelentést. Nem tudják elképzelni, hogy Isten valami mást akarjon velük, mint amit ők akarnak magukkal, mint amire őket vágyaik, elképzeléseik késztetik. Nemhogy nem hallgatnak rá, de végül Jeremiást és Bárúkot is magukkal hurcolják. Az elejtett megjegyzésekből (12–13) az is felsejlik, a menekülők nemcsak hazájukat, de az Urat is hátra kívánták hagyni, és „kudarcot vallott” Istenük helyett Egyiptom isteneinek oltalmába kívánják helyezni magukat. Jeremiás által üzeni meg a mennyei Atya, hogy hiába: az „úgynevezett” istenek tehetetlenek lesznek ítéletével szemben. Ahogyan egész Júdát, úgy ezt a kis megmaradt csoportot is az ő ítélete fogja sújtani, ha engedetlenek maradnak.

Jn 16,16–23a

RÉ 624