Amikor fiatalokkal találkozik, hogy látja, leginkább mi jellemzi a lelkiállapotukat?

Az instabilitás. A fiatalok egy része bizonytalan abban, hogy kik ők, merre tartanak, és hogyan tudnak megbirkózni a nehézségeikkel. A gyermek mentális egészségét pedig nem lehet elválasztani a családétól: ha a szülők lelkiállapota ingatag, ha túlterheltek vagy szorongók, az rájuk is kihat.

Mennyire súlyos ma a helyzet? Mit mutatnak a statisztikák?

A számok önmagukért beszélnek. Magyarországon körülbelül 1,8 millió 18 év alatti fiatal él, és a becslések szerint minden negyedik közülük mentális problémák tüneteit mutatja. Ez nagyjából 400 ezer gyermeket jelent. Az ellátórendszer terhelése is jelzi a jelenség súlyát: 2023-ban közel 95 ezer, 2024-ben pedig már 115 ezer fiatalt láttak el a gyermek- és ifjúságpszichiátriában. Az ADHD-diagnózisok száma különösen gyorsan növekszik: 2021-ben több mint 11 ezer gyermek szerepelt a közfinanszírozott ellátásban ezzel a diagnózissal, ehhez 2022-ben 4 ezernél is több új eset jelent meg.

Mitől váltak ennyire gyakorivá a mentális problémák a fiatalok között?

A genetikai állományunk változása önmagában nem indokolja az ADHD, a hiperaktivitás, a magatartászavarok, a szorongás vagy a depresszió ilyen mértékű növekedését. Az okokat inkább a környezetben kell keresnünk. Olyan jelenségeket is találunk, amelyek korábban szinte nem is léteztek. Tíz–tizenöt évvel ezelőtt ki beszélt volna depressziós óvodásokról? Ma már sajnos kénytelenek vagyunk. Ugyanez igaz a digitális függőségekre: ez már alsó tagozatos, sőt akár óvodáskorú gyerekeknél is megjelenik. Azok az országok, amelyekben az internethasználat már egy évtizeddel korábban tömegesen elterjedt, előrébb tartanak a mentális zavarok növekedésében. Nálunk is jól látszik a folyamat felgyorsulása. Ugyanakkor mindez nem csupán technológiai kérdés, sokkal inkább értékválság. A fiatalok gyakran nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy megszerezzék a legújabb telefont, vagy megfeleljenek a külső elvárásoknak, mint hogy valódi, mély baráti kapcsolatokat építsenek ki.

Mi adhatna valódi stabilitást a fiataloknak?

Fontosnak tartom visszatérni ahhoz az emberképhez, amely a test, a lélek és a szellem összetartozását hangsúlyozza. Nem új gondolat: már Hippokratész is így tartotta, csak mintha időközben megfeledkeztünk volna róla. Ha ezt nem vesszük komolyan, a fiatalok könnyen elveszíthetik a belső tartásukat. Ez azonban leginkább a hétköznapokban dől el: abban, hogyan neveljük a gyermekeinket, mennyire tudunk jelen lenni az életükben, és valódi kapcsolódást kínálunk-e számukra.

Mit lát a szülők oldalán?

Gyakran eszköztelenek abban, hogyan neveljenek gyermeket ebben az ingerárasztott, zajos világban. Az Y és Z generációnak több okból is nehezebb ez a szerep. Egyrészt sokan nem érzik magukat kompetensnek, nem alakítottak ki stabil nevelési kapaszkodókat. Ez a „nem tudom jól csinálni” érzés növeli a szorongásszintet, és kevésbé tudnak nyugodt, kiszámítható jelenlétet nyújtani a gyermeküknek. Közben megjelent az úgynevezett generációs olló is: meggyengült a tapasztalatok átadása a nagyszülők és a szülők között. Utóbbiak sokszor már nem a saját felmenőikhez fordulnak, hanem az interneten keresik a válaszokat: fórumokat olvasnak, influenszereket követnek, vagy a mesterséges intelligenciát kérdezik. Ennek azonban két következménye van: egyrészt a stabil, személyes támasz hiánya – olyan é, aki valóban ismeri a család helyzetét. Másrészt rengeteg, egymásnak ellentmondó tanács megjelenése, ami tovább növeli a bizonytalanságot.

A kötődést is lényeges kérdésnek tartja. Miért?

Az instabilitás egyik legfontosabb oka a kötődés gyengülése. A gyermek számára az első és leglényegesebb biztonságot az adja, hogy van valaki, akihez stabilan kapcsolódhat. Ezt rendkívül nehéz pótolni, mert alapvetően a családban alakul ki. Ma azonban mintha egyre inkább kötődésben szegény társadalom jönne létre. Az elszigetelődés sok fiatal számára szinte természetes életforma. Órákat töltenek egyedül a képernyő előtt, és szinte csak a digitális térben tartanak fenn kapcsolatokat. Természetesen akadnak kivételek: egy kisebb csoport – talán tíz százaléknál is kevesebb – képes arra, hogy a digitális térben szerzett készségeit valóban kamatoztassa. A többség számára azonban ez nem így van.

Az imént az elszigetelődést említette. Az elmúlt tíz évben valóban súlyosabb lett a helyzet, vagy inkább csak láthatóbbá váltak a mentális problémák?

Biztosan akad, aki azt mondja, hogy korábban csak nem ismertük fel őket. Részben igaz, hiszen sokat fejlődött a pszichiátria és a klinikai pszichológia. De ez önmagában nem magyarázza a jelenlegi növekedést. A tapasztalatom az, hogy valóban súlyosbodott a helyzet, és ebben a digitális tér robbanásszerű terjedése kulcsszerepet játszik. Magyarországon nagyjából 2008 körül jelentek meg tömegesen az okoseszközök, majd néhány év alatt természetessé váltak. Ez az addikciók szempontjából sem közömbös. A helyzet azért is összetett, mert a régi kockázati tényezők sem tűntek el: Magyarországon továbbra is magas az alkoholfogyasztás, probléma a droghasználat, és ehhez társulnak a viselkedéses addikciók: internet- és videójáték-függőség, szerencsejáték-függőség, a pornográfia túlzott fogyasztása. Közben a válsághelyzetek is egymásra rakódnak: világjárvány, háború a szomszédban, gazdasági bizonytalanságok. A külső bizonytalanság pedig a belsőt is könnyen megteremti.

Korábban azt mondta: akár öt éven belül társadalmi szintű krízishelyzet alakulhat ki. Mit ért ezen?