Nemrég különleges kezdeményezésben vett részt, a Nagyvárad téri metróaluljáróban hirdette többedmagával az örömhírt. Milyen okból?

A gyülekezetünk énekkarának tagjaként lehettem jelen: advent idején felkérést kaptunk, hogy adjunk ott koncertet – majdnem egy órán át énekeltünk, nagy élményt jelentett! A fellépés missziós célt is szolgált: szerettük volna a templomunkba csábítani a környék lakóit. A kórusunkat egyébként Balogh Lázár kántor vezeti, és énekeltünk már a Művészetek Palotájában, illetve a Református Zenei Fesztiválon is.

Anyagyülekezetének nem a Nagyvárad térit, hanem az arad-mosóczit tartja. Mi minden köti oda?

Lelkész édesapámat 1990-ben Aradra hívták a város legkisebb gyülekezetébe, amely az előző lelkipásztor halála után kezdett felbomlani. Gyerekként csodálattal figyeltem, ahogyan a közösség újra növekedésnek indult.

Miután kinőttük a kis imaházat, templomépítésbe kezdtünk, magunk raktuk a téglákat. A testvéreimmel rendszeresen szolgáltunk édesapánk mellett, segítettünk az ifimunkában, a nyári táborok szervezésében. Tizenkét éves koromban itt, egy szilveszteri gyülekezeti alkalmon szólított meg Isten, utána döntöttem úgy, hogy konfirmálok.

Miért költözött Magyarországra, és mi várta itt?

Miután elvégeztem a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenepedagógia szakát, néhány évig ének-zenét tanítottam egy magyar iskolában, de megszűnt az állásom. Ezután kaptam ajánlatot a Tiszta Forrás Alapítványtól, akik Budapesten végeznek hajléktalanellátást. Nehéz volt elválnom a családomtól és a gyülekezettől, de szerettem volna helytállni tőlük függetlenül is. Ideköltözve szembe kellett néznem az egyedülléttel, aztán egy kolléganőm hívására csatlakoztam a Nagyvárad téri gyülekezet fiatal felnőttekből álló csoportjához. Később egy istentiszteletre is ellátogattam, és az egyik padban észrevettem egy régi ismerőst, aki egykor a nagymamám utcájában lakott. Ez megerősített, hogy itt a helyem.

Hogyan formálta a hajléktalanok közötti munka?

Eleinte aggódtam amiatt, helyt tudok-e állni szociális munkásként. Akkoriban Gödöllőn éltem egy ismerős néninél, ott a szobám falán függött egy fából faragott Krisztus-fej. Ahogy ezt néztem, arra gondoltam, Jézus is lehajolt az elesettekhez: ha én őt követem, miért kételkedem? Egyébként nem volt ez egészen kitaposatlan út, az aradi ifivel rendszeresen látogattuk az utcán élőket, olykor velük énekeltünk, imádkoztunk. Ezt a munkát nem lehet számokban mérni, itt egy-egy apró változás is siker, mint amilyen egy ellátottunktól elhangzó köszönöm. Törekedtem biztos pont lenni a számukra, akár egy mankó, amelyre támaszkodhatnak, és sokat imádkoztam azért, hogy a krisztusi illatot tudjam árasztani körülöttük.

Teológus férjével is ebben az időszakban ismerkedett meg. Hogyan indult a közös útjuk?

Ő is elkezdett dolgozni az alapítványban, és – mint később elmondta – az első munkanapja után így számolt be rólam az édesapjának: olyan feleséget keres, mint én. Miután egymásra találtunk, éreztem némi bizonytalanságot, mert jó pár évvel fiatalabb nálam. Amikor kezdett komolyabbá válni a kapcsolat, kértem Istent, mutassa meg, mi az akarata kettőnkkel. Utána egy vonatúton elolvastam a napi Igét, amely János evangéliumának alábbi sora volt: „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” Aznap délután megkérte a kezemet, amire határozott igen lett a válaszom.

Mindketten szolgálnak a gyülekezetben. Miért érzi ezt fontosnak?

Akkor érkeztem meg ide igazán, amikor több feladatot kezdtem vállalni – eleinte mosogattam, majd emellett az iratterjesztésben kezdtem segíteni, és bekapcsolódtam a diakóniai munkacsoportba is. A férjem az informatikai munkacsoport tagja. Minden szolgálat ajándék, mindegyikkel formál Isten. A böjt lényege sem az számomra, hogy megvonjak magamtól valamit, hanem hogy még inkább oda tudjak fordulni másokhoz.