A böjtölés – a Katolikus lexikon szerint – „az önvizsgálatot, a test és a lélek megtisztulását, az ünnepre való felkészülést segíti elő”. A böjt egyházi értelmezése azonban ma már nem csupán szűkebben az ételről, italról való lemondást, azaz az önfenntartási ösztön megfékezését jelenti.

A lemondás, önmagunk megfosztása, kivált nálunk, reformátusoknál, kiterjed szinte mindenre. Van ennek egy fontos teológiai dimenziója, mely szerint a böjt önvizsgálatot jelent, aminek következményeként akarattal megfosztjuk magunkat mindattól, amiről felismertük, hogy elválaszt bennünket Istentől. Ez a teológiai megfontolás azonban a böjt fogalmának kiszélesedésével párhuzamosan egyre halványabbá vált.

Ma már inkább az érzéki élvezetekre koncentrálunk, és böjtölünk csokimajszolásban, internethasználatban, az alkohol és bizonyos típusú filmek vagy általában a vizuális médiumok által közvetített tartalmak fogyasztásában, az időgazdálkodásunkban, abban, hogy a kedvtelésekre – vagy munkafüggők esetében a túlórákra – szánt időt csoportosítjuk át az Istennel való kapcsolat elmélyítésére. Ezekkel és a világról való számtalan másfajta lemondással a mennyeire, a lélek felemelésére, a rohanó világban való megállásra fordítjuk a figyelmünket.

A böjt ugyanakkor kezdettől fogva a bűnbánat és a közösségi megtisztulás időszaka is volt. A korai középkorban nagyböjt kezdetén a nyilvánvaló bűnösöket kizárták az egyház közösségéből, nekik innentől megkülönböztető ruhában kellett járniuk, és hamuval kellett megszórniuk fejüket – többek szerint innen alakult ki a hamvazószerda intézménye. Utóbbi azt a felismerést is hordozza, hogy a bűn nem csak (másokban) látható módon van jelen az ember és a közösség életében. A húsvétot megelőző időszakot ezzel párhuzamosan a kizárt vétkesek „reintegrációjára” tett fokozott erőfeszítések is jellemezték az egyházban.