János evangéliuma 15. részében Jézus részletesen tanít az Atyával való kapcsolatáról, a Szentháromság nekünk nehezen érthető titkaiba pillanthatunk be. A következő részekben közelgő szenvedéséről beszél és elbúcsúzik a tanítványaitól. A Szentlélek kitöltetését ígéri, majd az imádság lehetőségét adja a tanítványoknak: „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” (Jn 16,23) Korábban a Miatyánkot adta imádságmintaként, hogy mindenki beleszőhesse a maga kéréseit és hálaadását. De figyelmeztette is a tanítványokat, hogy amikor imádkoznak, ne legyenek bőbeszédűek, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy a bőbeszédűségért találnak meghallgatást (Mt 6,7).

Az imádság nem kötelező, teljesítendő valami, hanem lehetőség, amellyel Istenhez fordulhatunk. Már az is nagy dolog, hogy megszólíthatjuk. Annak idején Mózes ezt kérdezte az Úrtól: mit mondjak, ki küldött engem? Az Úr válasza: a „Vagyok” küldött (2Móz 3,14). Izráel népének ez volt fontos: Isten létező, élő, nem úgy, mint a pogányok kitalált istenei, akiknek bár van fülük, de nem hallanak. Jézus még többet mondott erről: Istent mi atyánknak szólíthatjuk, ahogy akkor az „abbá” héber–arám szóval a gyerekek szólították apjukat. Az atya szó mára már kicsit régies, de a lényeget érezhetjük.

Istenhez közel kerülhetünk, az imádság nyitott ajtó, csak be kell lépni rajta. Jézus nevében szólíthatjuk meg mennyei Urunkat. Ő maga hatalmazott fel erre, azt is megígérte, hogy ő is könyörög miértünk. Ő az egyetlen közbenjáró, nincs szükség szentek vagy mások közvetítésére, Jézus által szabad menetelünk nyílt a mennyei Atyánkhoz. Egy régi gyermekdal szépen kifejezi ezt: „Óh, mily hű barátunk Jézus, mily dicsőség, hogy nevében Istenhez fordulhatunk!” Éljünk szüntelen ezzel a lehetőséggel!