Létezik egyáltalán meg nem hallgatott ima, vagy inkább mi érezzük úgy, hogy Isten nem válaszol?

Isten minden imádságot meghallgat. Az ember mégis érezheti úgy, hogy nem kap választ, vagy nem olyan választ kap, amilyet szeretne. Ilyenkor érdemes feltenni a kérdést: mit gondolok a Teremtőről, ki ő számomra? Ki az, akihez beszélek, amikor imádkozom? Ha úgy állok elé, mintha egy listát nyújtanék át neki – ezt kellene teljesíteni –, könnyen automataként tekintek rá: bedobom az imádságot, megnyomom a gombot, és alul kijön a megoldás. Ha pedig nem az történik, amit vártam, könnyen arra jutok, hogy Isten nem hallgat meg. A hívők között gyakran találkozunk azzal is, hogy az emberek nem merik kimondani a kételyeiket. Úgy érzik, talán velük van a baj: nem imádkoztak elég jól, vagy elkövettek valamit, ami miatt Isten most bünteti őket. Úgy látom, hogy meghallgatja az imádságot, de nemet is mondhat. Az ima ugyanis szeretetkapcsolat Isten és ember között, a szeretet pedig szabadságot ad a másiknak. Meg tudom-e adni neki azt a szabadságot, hogy akkor és úgy válaszoljon, ahogyan jónak látja? Nem lehet őt befolyásolni vagy irányítani az imával. Akár az egyéni életünkben, akár a gyülekezetben imádkozunk valamiért, az ima lényege az, hogy kapcsolódjunk hozzá. Sőt, sokszor inkább minket akar általa formálni.

A Biblia sokféleképpen beszél az imáról. Melyik történet jut eszébe elsőként?

Az egyik „emblematikus” példa Jézus Gecsemáné-kertbeli imádsága. Rendkívül megrendítő jelenet, mert maga a Megváltó gyötrődik, fél, retteg. Itt az emberi oldala domborodik ki: nem akar meghalni. Így imádkozik: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, ne kelljen kiinnom ezt a keserű poharat.

Mégsem úgy fejezi be imáját: ha ezt nem adod meg, akkor ezt vagy azt fogom rólad gondolni, hanem így: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” Őszintén tárja fel Isten előtt a szíve legmélyét.

Hol húzódik a határ Isten nemet mondása, és nem válaszolása között? Miként tudom meg, mi a válasz az imámra?

Néha azt gondolom, milyen jó volna Gedeonnak lenni: csak ki kellene tenni a gyapjút, és egyértelmű lenne – vizes vagy száraz. Vagy milyen jó volna, ha jönne egy angyal, és világosan elmondaná, mi az Úr akarata. Az ilyen jel egyértelmű, világos és könnyen érthető lenne – ő azonban többnyire nem így cselekszik. Sokkal inkább Illés története jut eszembe: nem a szélviharban, nem a földrengésben, hanem a halk és szelíd hangban szól. Az imádságban nálam sokkal előrébb járók mondták: ha az Úr valamit el akar érni az életünkben, azt kitartóan és hosszan szokta ismételni, újra és újra elénk hozni. Ebben nagy segítség a Szentírás, hiszen legtöbbször az Ige által szól hozzánk. Lelkészként ezért sem választjuk élesen külön a bibliaolvasást és az imádságot.

Ha például egy konfliktust imádságban elé viszek, és próbálok figyelni erre a csendes belső indításra, rendszerint megmutatja, mi lenne a helyes lépés. Ez azonban nem mindig tetszik, mert többnyire a megbékélés és a megbocsátás irányába visz, nem a haragtartás vagy a sértődöttséghez való ragaszkodás felé. Előfordul az is, hogy úgy érezzük: hallgat. Teréz anya is ír levelezésében erről a gyötrő tapasztalatról, így látható: ez a hívő emberek életében sem ismeretlen. Mégis úgy gondolom, érdemes ebben segítséget kérni, mert az imádság által formál bennünket. Akár a csenddel, akár egy elutasító válasszal is alakítani akar, hogy egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá váljunk. Ez gyakran szenvedéssel is jár. Általában menekülnénk az ilyen helyzetek elől, különösen korunkban, amely inkább azt hangsúlyozza: élvezzük az életet, a fájdalmat és a szenvedést pedig próbáljuk távol tartani magunktól.