(16) „Nem hallgatunk rád abban, amit az Úr nevében hirdettél nekünk…” (Jer 44)

Jeremiás utolsó próféciája. Mint szolgálatának kezdetén (Jer 5; 7), most is egy ünnepet választhatott ki arra, hogy az Egyiptomba menekült zsidóknak Isten üzenetét átadja. Több utalás is esik az ég királynőjére, akit a zsidók az Úr mellett és helyett már óhazájukban is imádtak. Itteni ünnepükön is szerepet kaphatott ez a magukkal hurcolt bálványistenség, ez mutatja, hogy még hazájuk, városuk és templomuk pusztulása sem tanította meg őket rá: nem lehet más istenük, egyedül az Úr. Jeremiásnak utoljára ismét ítéletet kell hirdetnie. Az előző részben az emberek azzal hessegették el a mondanivalóját: biztosan hazudik, nem hiszik el, hogy a mennyei Atya üzenetét tolmácsolja (43,2). Itt arról tesznek bizonyságot, hogy elhiszik, Isten szavát hallják, mégsem akarnak engedelmeskedni annak: „Nem hallgatunk rád abban, amit az Úr nevében hirdettél nekünk...” (17) Hiábavaló volt Jeremiás küldetése? Utolsó üzenete ugyanúgy süket fülekre talál, mint a legelső? Ha magvetése az ő életében nem szökkent is szárba, mégis, a hűséges közvetítése révén kijelentett isteni akarat végbement. Júda pusztulása, a nép fogságba vitele, de végül az Úr kegyelméből való megszabadulása és az ígéret földjére való visszatérése mind-mind bekövetkezett (Ézs 55,11). Bár Jeremiás nem láthatta meg szolgálata gyümölcseit, az általa közvetített isteni szó sokszoros lelki gyümölcsöt hozott a későbbi nemzedékek és a mi életünk számára is.

Jn 16,23b–33

RÉ 202

(5) „...de te ajándékul kapod az életedet, bárhová is mégy.” (Jer 45)

Visszatekintés. Bárúk, Jeremiás tanítványa révén maradtak fenn számunkra mesterének próféciái, olyannyira, hogy a 36.-tól az eddig a részig tartó szövegeket akár Bárúk emlékirataiként is emlegethetjük. Ezen részegység végén Bárúk Jeremiás melletti szolgálatának kezdetére emlékezik vissza (Jójákím uralkodásának 4. éve, Kr. e. 605). Ekkor Babilon Egyiptom felett aratott döntő győzelmével kezdve Jeremiás és tanítványa egyre több megerősítését kapta annak, hogy elkezdenek beteljesedni azok az ítéletes próféciák, amelyek késlekedése annyi kérdést vetett fel bennük (20,8). Ugyanakkor Bárúkot saját sorsa miatti aggodalommal (2–3) töltötte el Isten ítéletének kibontakozása. Az Úr nem áltatja őt, neki is szenvedésen, megpróbáltatásokon kell átmennie, ugyanakkor erős ígéretet is kap, hogy még ha elkerülhetetlenül érik is majd megpróbáltatások, a mennyei Atya végig meg fogja őrizni és tartani az életét: „...de te ajándékul kapod az életedet, bárhová is mégy.” (5) Ez így is történt, ennek hálaadó bizonyságtételét adja e visszatekintésében Bárúk, aki 605-től kezdve mintegy negyed évszázadon keresztül tapasztalhatta meg, hogyan vezette, őrizte és éltette őt az Úr ezer külső romlás és veszély között.

Jn 17,1–5

RÉ 265

(28) „…szétszórtalak, de neked nem vetek véget.” (Jer 46)

Ettől a résztől az ötvenegyedikig a könyv idegen népek elleni próféciákkal egészíti ki a korábban már elhangzott isteni üzeneteket. A mai részben két Egyiptom-ellenes próféciát olvashatunk, végül pedig Isten bátorítását népe számára. Az első Egyiptom-ellenes prófécia időmeghatározást is ad, és Nebukadneccar babiloni király Nékó fáraó felett Karkemisnél aratott döntő győzelmére utal (Kr. e. 605), amely által egyértelművé vált a hatalomváltás folyamata a térségben. A második prófécia nem tartalmaz datálást, vonatkozhat ugyanerre a csatára, de Jeremiás egész életideje alatt bármikor elhangozhatott. A rész harmadik eleme Júda számára adott rövid, de mégis hathatós bátorítást, és ez a mennyei Atya végső szava. Megerősítése Isten irgalmasságának: bár igazsága és szentsége azt kívánja meg tőle, hogy megfenyítse népét, de nem hagyja őket magukra az idegen népek közötti szétszóródottságukban sem: „Ne félj, szolgám, Jákób – így szól az Úr –, mert én veled leszek!” (28) A rész szép kifejezője annak, hogy minden történelmi körülmény, birodalmak emelkedése és bukása, vészes átmeneti korszakok bizonytalanságai között is a végső szó az Úr kegyelmes döntése. Ítélete tanítja és tisztítja az övéit, de nem veti el őket végérvényesen.

Jn 17,6–19

RÉ 762

(6) „Jaj, Úrnak kardja, meddig nem nyugszol meg? Húzódj vissza hüvelyedbe, csillapodj, maradj veszteg!” (Jer 47)

„Ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, mint azután majd bárkivel.” (Szabó Lőrinc) A filiszteusok és zsidók közös múltja sok-sok konfliktus és háborúság terhét viselte. Ez a fejezet Filisztea romlását prófétálja, viszont mintha nem teljesen ellenükben íródott volna. Nem állapítható meg, milyen történelmi eseményhez kapcsolódhatott, hiszen az Egyiptom és Babilónia impériumváltása alatti negyven esztendőben többször is szenvedett háborús megpróbáltatásokat Júda mellett a filiszteus partvidék is. Bár a prófécia Isten ítéletének véghezviteleként láttatja a filiszteusokat ért pusztítást, mégis távol áll tőle, hogy belőle káröröm vagy bosszúállás hangja csengjen ki. Sőt fájlalja a zsidó nép sorsával oly sok ponton sötéten összefonódó nép nyomorúságát, közbenjárva értük a mennyei Atya ítéletének a mérséklését kéri (6). Isten embere nem örülhet még a jogosan ítélet alatt álló bűnös szenvedésének sem, káröröm és bosszúvágy nem lehetnek igazolható érzelmeink, hiszen legfőbb vezérfonalunk a jézusi szó: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket…” (Mt 5,44)

Jn 17,20–23

RÉ 446

(36) „Ezért sír a szívem Móábért, mint a fuvola; sír a szívem Kír-Heresz lakóiért, mint a fuvola. Mert elveszett mindene, amit szerzett.” (Jer 48)

Ahogy Filisztea esetében is tette (Jer 47), Jeremiás az Isten ítéletét magára vonó Móáb kapcsán is kifejezést ad annak, hogy aki igazán és teljes szívvel az Úré, az nem örülhet más szenvedésének még akkor sem, ha az a valaki Istentől való elfordulása miatt annak jogos haragját vonta a fejére. Móáb pusztulásának kiváltó okai közé tartozik a választott nép kicsúfolása. A mennyei Atya pedig még akkor is megvédi sajátjainak hírnevét és becsületét, ha közben haragszik is rájuk bűneik miatt (27). Szintén Móáb bűne gőgje és felfuvalkodottsága az Úrral szemben (42). A móábiták úgy gondolták, nincs szükségük rá a boldoguláshoz. Önelégült módon saját erejükben, anyagi eszközeikben bíztak Isten helyett (7). Az Újszövetség fényeit villantja fel ez a jeremiási prófécia is, amelynek zárszava szerint az Úr irgalmassága és kegyelme olyan erővel nyilvánul meg, hogy nemcsak választottjainak, de még egy ilyen idegen, történelme folyamán Istentől magát távol tartó népnek a sorsát is jobbra fogja fordítani (47).

Jn 17,24–26

RÉ 548

(4) „Mit dicsekszel a völgyeiddel, termékeny völgyeiddel, te elbizakodott leány, aki kincseidben bízol, és azt mondod: Ki törhetne rám?” (Jer 49)

„Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön, mert ezekben telik kedvem – így szól az Úr!” (Jer 9,23) A fejezet körképet fest a Júdával szomszédos országokról, népekről. Ezek a népek saját erejükben, kedvezőnek vélt földrajzi elhelyezkedésükben, gazdagságukban és katonai hagyományaik erejében bíztak. Istent kísértő önelégültségük hamis biztonságérzetbe ringatja őket, gőgösen kérdezik: „Ki törhetne reám?” (4) Az Úr ítélete rajtuk, hogy be kell látniuk, az e világi vagyonra, emberi hatalomra és erőre épített élet – legyen az egy ország vagy egy egyén élete – homokvár: könnyen elsöprik a megpróbáltatások viharai (32; 36). Jeremiás arra is rávilágít, hogy az önelégültség és a bálványimádás kéz a kézben jár, sőt bálványimádás az, ha valaki azt, ami az élet igazi megéléséhez, a boldoguláshoz szükséges, nem Istentől, hanem mástól, akár önmagától reméli (38).

Jn 18,1–11

RÉ 489

(34) „De megváltójuk erős, Seregek Ura a neve. Győzelemre viszi ügyüket, nyugalmat hoz a földre...” (Jer 50)

A Babilónia ellen végbemenő istenítélet nagy hatású képeiben gazdag fejezet azon reménységének ad hangot, hogy Júda és Izráel száműzöttjei Babilon alászállása idején közösen keresik majd az Úrhoz való visszatalálás lehetőségét (3,18). A két testvérnép újbóli egymásra találásának szimbóluma a Sion, közösen vágynak az Úrral kötött szövetségbe való visszafogadtatásra: „Sion felől kérdezősködnek, arrafelé igyekeznek: Gyertek, csatlakozzunk az Úrhoz örök szövetséggel, amely nem megy feledésbe!” (5) Visszavágyásuk Istenhez nem belőlük fakad, az Úr döntött úgy, hogy megkegyelmez nekik, eltörli bűneiket: „…keresni fogják Izráel bűnét, de nem lesz, és Júda vétkeit, de nem fogják találni, mert megbocsátok azoknak, akiket meghagyok.” (20) Bűneik érdemeik nélküli, egyedül isteni irgalomból fakadó eltörlése, visszafogadtatásuk elégtelenségük ellenére már előremutat a mennyei Atya megváltó tervére, a végső leszámolásra bűnnel, kárhozattal, minden istenellenes hatalommal, a „nagy Babilonnal” (Jel 18): „De megváltójuk erős, Seregek Ura a neve. Győzelemre viszi ügyüket, nyugalmat hoz a földre...” (34)

Jn 18,12–27

RÉ 720