Heti bibliai szakaszaink sorában a zsidó vezetők Jézust Pilátus elé viszik, hiszen emberi élet felett a korabeli zsidó hatóságoknak nem volt hatalmuk. Az ítélet készen áll, már csak ki kell azt mondatniuk: „Nekünk senkit sincs jogunk megölni!” (Jn 18,31) Különféle hamis és koholt vádakat sorolnak a helytartó előtt, mire ő úgy dönt, négyszemközt is kihallgatja Jézust. Ezt kérdezi: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus visszakérdez: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” (Jn 18,33–34) Krisztus a kérdésre kérdéssel válaszol, amelyben benne van a leleplező igazság is, hogy nem Pilátus állítja Jézusról, hogy ő a zsidók királya, hanem éppen azok mondják ezt, akik a halálát akarják.

Krisztus sehol sem mondta, hogy ő volna a zsidók királya, sőt amikor korábban királlyá akarták tenni, visszavonult (vö. Jn 6,15). Ha az Úr Dávid trónjának földi várományosaként mutatná magát, vétene a fennálló jogrend ellen: „…aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” (Jn 19,12) Pilátust a zsidók ekként zsarolják: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.” (Jn 19,12) Izráel királya Isten, a főpapok szörnyű játszmát játszanak, amikor közeledve az ünnephez egyre gyorsabban el akarják intézni az ügyet, végezni szeretnének Jézussal, és kimondják a Megváltóra és rájuk nézve is tragikus és rettenetes mondatot: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Jn 19,15) A vád a vádló főpapok ellenvetése ellenére ekként került három nyelven a keresztre: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” (Jn 19,19)

Nagyhétre készülve figyelmeztessen Jézus szava: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18,37)