Falun az a mondás járta, hogy az istállóban lévő fecskefészket nem szabad leverni, mert akkor véreset tejel a tehén. Milyen igaz volt a paraszti megfigyelés: később jöttem rá, hogy ha nincs fecske, elszaporodnak a csípős vérszívó legyek, böglyök, szúnyogok, és valóban összecsipkedhetik a tehén tőgyét.

Amikor tiszta volt az istálló, édesanyám jött fejni. Volt, hogy a Szekfű kirúgta alóla a fejőszéket, Ő beesett a másik tehén alá, a tej ment a földre. Mielőtt nekiállt, hogy kifejje a maradékot, az én dolgom volt egy húzós végű husánggal emlékeztetni a tehenet a rendre. Előbb többször megmutattam neki a husángot, aztán jól elvertem a csánkját (a boka fölötti csont, nagyon fájt neki, úgy tudtuk), azután a lapos combját. Muszáj volt, mert édesanyám életét veszélyeztette! Másnap, mikor indultunk legeltetni, helyreállt a barátság.

Tizenhárom–tizennégy éves lehettem, amikor a szomszédok lánya férjhez menés előtt állt, s engem fölkértek kisvőfélynek. Kaptam a mellemre egy fehér bokrétát. Egy szombati napon biciklire pattantam hát, amelyet a Tótfaluban lakó nénéméknél hagytam, mert át kellett mennem Tahi-Alsóra. De a híd közepe föl volt szedve, így csak a mintegy harminc centiméter széles kerékvető betonon, mint alkalmi járdán, tudtam oda-vissza átgyalogolni. Igencsak veszélyes vállalkozás, szédítő volt látni az alattam örvénylő vizet. Ha ott belepottyantam volna a Dunába, soha senki sem tudta volna meg, hova lettem… Bevallom, ma is látom lelki szemeimmel azt a gyors sodrású vizet.

A szőlőnk végében olyan magasabb, szélesebb levelű fű nőtt, amelyen nagy barna folt látszott. Édesanyám azt mondta, az a Jézus-fű, mert amikor keresztre feszítették a Megváltót, a vére lecsöppent a földre, a fűre, azért, hogy az emberek tudják, őértük halt kereszthalált…