(19) „De nem ilyen Jákób osztályrésze, mert ő a mindenség formálója, Izráel törzse pedig az ő tulajdona: Seregek Ura a neve!” (Jer 51,1–40)

Korának egyik, ha nem a leggazdagabb és legerődítettebb városa volt Babilon: bevehetetlennek hitt erődítmény (53; 58). De nem lehet olyan emberi erősség és hatalom, amelyen a Mennyei Atya ne vehetne erőt. Isten a világ teremtője, a „mindenség formálója”, a nagyhatalmak és vezetőik felett is ő az Úr (15), az ő akaratában áll felemelkedésük és alászállásuk. Eszközök a kezében, de ez nem jogosítja fel őket arra, hogy bármit megtehessenek. Bár Babilon Isten eszköze volt abban, hogy népének szemét a jeruzsálemi templom elpusztításával felnyissa: ne vallásos tettekben, kultuszban, áldozatban reménykedjenek, hanem az élő Úr akaratát kövessék. Isten nem hagyhatja a nagy birodalom kegyetlenkedéseit sem válasz nélkül (11): „Megfizetek Babilonnak és Káldea minden lakójának azért a sok gonoszságért, amelyet a Sionon elkövettek szemetek láttára.” (24) Az Úr úgy tekint a hozzá hűségesekre, mint sajátjaira, a tulajdonaira (19). Bízhatunk benne, nem hagyja az övéin esett sérelmet válasz nélkül: „Íme, én perlem peredet, én állok bosszút érted!” (36)

Jn 18,28–32

RÉ 482

(64) „Így süllyed el Babilon, és nem kel fel többé, bárhogyan fáradozik is, olyan nagy veszedelmet hozok rá!” (Jer 51,41–64)

Jeremiás nem papot, prófétát vagy prófétatanítványt választott ki küldetése egyik utolsó tettének véghezvitelére, hanem egyszerű, hétköznapi embert, Szeráját, a szállásmestert. Szerája Cidkijjá király babiloni küldöttségének tagja lehetett (29,3), talán ő vitte el Jeremiás bátorító levelét is a már korábban elhurcolt zsidókhoz. Mostani megbízatása, hogy a Jeremiás Babilon ellen mondott próféciáit tartalmazó tekercset magával vigye, felolvassa, majd követ kössön rá, és az Eufrátesz folyóba dobja (63). A tekercs folyóba dobása kettős üzenettel bírt. Egyrészről azt szemléltette, hogyan száll alá ez a nagy birodalom, miképp vész el szem elől még az emléke is: „Így süllyed el Babilon, és nem kel fel többé...” (64) Másrészről Isten akaratának elkerülhetetlenségét, a meghirdetett ítélet visszafordíthatatlanságát illusztrálta: amilyen lehetetlen a szétmálló tekercset a folyóból visszanyerni, olyannyira lehetetlen Isten akaratának beteljesedése ellen bármit is tenni.

Jn 18,33–40

RÉ 490

(32) „Jóindulattal beszélt vele, és székét följebb tétette a többi király székénél, akik nála voltak Babilonban.” (Jer 52)

Az előző fejezet ezzel a mondattal zárult: „Eddig tartanak Jeremiás beszédei.” (64) A könyv utolsó, 52. fejezete A királyok második könyvének beszámolóját (2Kir 24,18–25,21. 27–30) átvéve adja összegzését azoknak az eseményeknek, amelyek Jeremiás próféta tevékenysége hátteréül szolgáltak. A prófétai könyvhöz adott történeti adalék elsődleges szerepe rámutatni arra, hogy a Jeremiás próféta által közvetített isteni jövendölések beteljesedtek. A fejezet zárása pedig már az új kezdet, az új szövetség fényét villantja fel. Evíl-Meródak, Babilónia új ura hatalomra kerülésekor megkegyelmez az elhurcolt Jójákín királynak (31). A dávidi dinasztia tagjának szabadon bocsátása előrevetíti a zsidó nép későbbi hazatérését, rámutat a mennyei Atya megváltó, szabadító voltára, sőt végeredményben előremutat a legnagyobb szabadítóra és szabadításra, a Dávid-sarj Jézus megváltó küldetésére: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak…” (Lk 4,18)

Jn 19,1–11

RÉ 493

Lányi Gábor

(9) „…égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az Úrnak.” (3Móz 1)

Mózes harmadik könyvének tanulmányozásába fogunk. A könyv sokat foglalkozik az ószövetségi áldozatokkal. Ezeket Jézus egyszeri és tökéletes váltsághalála hatályon kívül helyezte, nincs többé rájuk szükségünk. Sőt a templom pusztulásával, majd a zsidó nép szétszóratásával számukra is megszűntek az áldozatok, a papi tevékenység. Miért szükséges akkor még ezek tanulmányozása? Az első keresztyének megtért zsidók voltak, ők ebbe a világba születtek. Itt hangzott Jézus, majd az apostolok igehirdetése. Jobban értjük azt a közeget, amelyből kinőtt az egyház. Ezenkívül itt-ott tanulsággal szolgálnak. Az égőáldozat az ember teljes odaadását jelképezte, egészében elégették. Itt három azonos égőáldozat leírása van, csakhogy az egyik marha, a második juhféle, a harmadik madár feláldozásáról szól. Az elsőhöz gazdagnak kellett lenni, a második sem volt kevés, a harmadikat szegény ember is be tudta szerezni. Ha az Úrnak szánjuk, annyit kell adnunk, amennyi csak telik tőlünk. A talentumok példázata is arról szól, hogy mindenkitől annyit vár el Isten, amennyire képes, de azt hiánytalanul teljesítse. Egész életünkkel az Úrnak tartozunk, ezt mondja el ez a fejezet a maga módján.

Jn 19,12–16a

RÉ 486

(3) „…igen szent az, mert az Úr tűzáldozatából való.” (3Móz 2)

Többen állították azt, hogy Kain áldozatát azért nem fogadta el Isten, mert a gabonájából vitt, holott az igazi áldozat az állat lett volna. Ez azonban tévedés. Az Ószövetség igenis ismerte a gabonából készültet is, amint ez a fejezet is mutatja. Ezért is emeltük ki azt a verset, amely az ételáldozatot egy helyen igen szentnek mondja. Sokféle változata volt ennek is. Amit ki kell emelnünk, az a gondosság, amellyel arra kell ügyelni, hogy az Úr oltárára csak kifogástalan élelmiszer kerüljön, ami természetesen nekünk is szóló figyelmeztetés. Számunkra idegen, hogy tömjént is kellett hozzáadni, ennek az ünnepélyesség hangsúlyozása lehetett a célja. Fontos volt, hogy minden kovásztalan legyen. Felidézi ez bennünk a kovásztalan kenyerek, vagyis a páska ünnepét, de lehet gyakorlati oka: a kovászos könnyebben romlik. Az első termésből adott áldozat (14–16) itt egyértelműen a hála kifejezése. Érdemes ezt összevetni az 5Móz 26,1–11-ben foglaltakkal: azért örvendezhetsz az új termésnek, mert neked – a bolyongó arámi leszármazottjának – adta ezt a tejjel és mézzel folyó földet, ahol most ez a gabona megtermett. Az utóbbi hely Isten korábbi jótéteményét is belevonja – annak távlatába helyezi az amúgy is hálaadásra indító, örvendetes eseményt.

Jn 19,16b–27

RÉ 360

(17) „Örök rendelkezés legyen ez mindenütt, ahol laktok…” (3Móz 3)

Az égőáldozat (3Móz 1) a teljes odaadást jelzi az Úrnak, mindenestől el kellett égetni. Teljesen más a békeáldozat. Itt a hús zömét az áldozó fogyasztja el a családjával vagy a vendégeivel. Oltárra az állat meghatározott részei kerülnek. Természetesen a vér, mert ez az élet hordozója, életet pedig csak az Úr tud adni, elvenni is csak neki van joga. Vért fogyasztani tehát az embernek tilos. Oltárra kerül még bizonyos meghatározott kövérje. Rosszindulatú kritikusok azt állították, hogy az ehetetlen részeket tették az oltára, maguk a javát ették meg. Ez nem igaz. Másak voltak a táplálkozási szokások, ezt igazolják a vidék mai beduinjai között végzett kutatások is. A velős, kövér eledel (Ézs 25,6) a kedvenc csemege, az étel java. Az oltárra tehát ebből a megbecsült ínyencségből kellett tenni. A lakoma egyik résztvevője így maga Isten, akinek része a vér, valamint a finom, megbecsült kövérje. A többi a házigazdáé és vendégeié. A közös étkezés azonban mindig belső közösséget alakított ki a résztvevők között. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyik résztvevő átvitt értelemben maga Isten, akkor megértjük, hogy az ilyen lakomának sákramentális jelentősége volt. A résztvevők az Úrral kerültek kapcsolatba.

Jn 19,28–37

RÉ 491

(2) „Ez történjék olyankor, ha valaki nem szándékosan vétkezik az Úr valamelyik tilalma ellen…” (3Móz 4)

Ma is gyakran megtörténhet, hogy valaki nem tudatos rosszindulatból vagy Isten elleni lázadásból követ el bűnt, mégis vétkezik. Ilyenkor esetleg elmulaszt valamit megtenni, ami pedig hívő emberként kötelessége lett volna, vagy valakit megbánt, mert nem vette tekintetbe a helyzetét, az érzékenységét. Bűnbánó imádságunkban mindig ott kell lennie a mulasztásból fakadó bűneink miatti könyörgésnek is. Beszédünkben elemi feladat ügyelni a másik helyzetére. A szeretet figyelmességre kötelez. Imádságunkban mindig legyen ott, hogy az Úr tegyen minket figyelmessé, éberré a magunk gyöngeségeivel szemben! Isten egész népének vigyáznia kell magára, vezető ember, főpap sem bújhat rangja mögé. Lényeges látnunk itt is, hogy a gazdagok nincsenek előnyben. Ugyanazért a bűnért a közember kisebb értékű áldozatot hoz. A szociális szempont Isten Igéjében nem divat, hanem a lényegből fakad: az Úr igazságosságából és irántunk érzett szeretetéből.

Jn 19,38–42

RÉ 494

Czanik Péter