A brassói születésű Áprily Lajos (1887–1967) „az ember dallamát őrizte meg nekünk”, mint Németh László írta.

A költeménynek nemegyszer a ritmusa: szívdobogása a legizgalmasabb. Áprily Márciusának lüktetését vizsgálva, szívhangjait hallgatva a benne rejlő gondolatokat is mélyebben érthetjük. Szuromi Lajos szerint ez a költő „legszebb anapesztusi verse, amelyet daktilikusnak minősített”. Be is építette ezt a szövegbe: „Zeng a picinyke / szénfejü cinke / víg dithyrambusa: dactilusok.” Hogy a művészet gyakori ihletforrása az ellentét, annak több tanújele is észlelhető itt: a szerző-beszélő által meghatározott fő verslábat („dactilus”: – ∪ ∪) többször ellentétes lejtés váltja (anapesztus: ∪ ∪ –), a romantikus fellelkesültséget klasszikus forma fegyelmezi. A melankolikus, elégikus hangoltságú lírikus egyik legnépszerűbb műve épp az életöröm ragyogó napverse, mely – újabb antonimaként – az Esti párbeszéd (1923) kötet darabja.

Évszakszimbolikus és atmoszferikus már a cím is: előrevetíti, hogy a telet búcsúztató, tavaszt nyitó és köszöntő időszak a téma. A légiesen könnyed ritmushoz, a páros rímet (látod, diákot) az ölelkezővel kombináló (kiállt – nevetve, kedve – kiált) rímekhez, az alliterációkhoz (az olvasó lelkében zenét zengető hanghatáshoz) káprázatos, fényövezte látványelemek társulnak. S gazdag színképek: nevükön nevezve (sárga, barna) és allúziószerűen (nap tüze, tó vize, szénfejű, hökken a hó, hegy orma) is. Plasztikus szóképek festik a megújulást: a nap tüze kicsal a hegyre, kitakarja selymit a barka, virágot bont a som. Szinte bőrünkön érezzük a napsugár áramát.

Az impresszionista érzékletességű és muzsikáló képek nagy erővel jelenítik meg az újjáéledést, megfrissülést. Ennek szó szerinti és szimbolikus jele az elevenséget kifejező – nemegyszer határozói igenévvel összekapcsolt, expresszív – igék nagy száma is (csengve, nevetve kibuggyan, kiált, árad, kibuzog, fut, kacagva, csengve siet, zeng).