A MUNKA

A negyedik parancsolatban (2Móz 20,8–11) Isten így fogalmaz: „Hat napon át dolgozz!” Ha figyelmen kívül hagyjuk a szövegkörnyezetet, azaz nem olvassuk el az indoklást, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az ott és akkor okkal adott parancsolat mára érvényét vesztette. Ott és akkor ugyanis – tehát az ókori Izráelben – szinte mindenki mezőgazdasági munkát végzett, ami, tekintettel a kezdetleges technológiára, folyamatos – tehát legalább heti hatnapi – aktív jelenlétet igényelt. Mára mindez alaposan megváltozott. Például hazánkban a felnőtt lakosság csak mintegy négy-öt százaléka végez főállásban mezőgazdasági munkát, és többségükben már ők sem a „tyúkokkal kelnek”. A hatnapos munkahét öt napra zsugorodott, és néhány országban már a négynapos munkahét bevezetését előkészítő tesztfolyamatok zajlanak. A megélhetés érdekében tehát már nem szükséges hat napon át dolgozni. Isten azonban nem is a megélhetésre, hanem a teremtésre hivatkozik az indoklásban. Ő maga hat nap alatt teremtette a világot, ezért azt akarja, hogy mi – akiket saját képére és hasonlatosságára alkotott, valamint azzal bízott meg, hogy műveljük és őrizzük mindazt, amit létrehozott – ugyanezzel a felelősségtudattal, szerető gondoskodással és lelkiismeretes időbeosztással végezzük a magunk munkáját. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a munka az Istenhez fűződő különleges kapcsolatunkból ered, és – a megfelelő viszonyulás mellett – vissza is hat rá, azaz elmélyíti és megerősíti azt. Vannak, akik így kezdik a hetet: „Jaj, már megint hétfő van!” Mi kezdhetjük így: „Hála Istennek, hétfő van!”