A nagyhét kezdetét, a jeruzsálemi bevonulás ünnepét virágvasárnapnak nevezzük, bár Jézus elé – aki a próféciát beteljesítendő szamárháton érkezett – nem virágokat szórtak, az őt köszöntő sokaság a felsőruhái mellé fákról levagdalt pálmaágakat helyezett. A VII. században erre emlékezve hívták az ünnepnapot pálmaszentelő vasárnapnak.

Mifelénk a pálmát a barka helyettesítette, és valóságos népi liturgiája alakult ki a jeles napnak. A népi hiedelemvilágban a szentelt barkát a rontás ellen, gyógyításra, sőt mennydörgés, villámlás elhárítására is alkalmazták. Bukovinai gyűjtésében Bosnyák Sándor folklórkutató írta le, hogy a torokfájás ellenszereként is használták, s ha a száraz ágakat megtartották a következő húsvétig, avval „hevítettek be az ünnepi kalácsnak”. Ahogy a karácsonyi a „fényhozáshoz”, a húsvéti ünnepkör a tavaszjövetelhez kapcsolódott: virágvasárnapon a lányok zöld ágakkal, énekelve járták az utcát. „Zöld ág, zöld ág, zöld levelecske, / Nyisd ki uram kapudat, hadd bújjak át rajta” – még a XX. században is szólt a beregi ének a felpántlikázott zöld ágak alatt.

Erről a napról kapta másik nevét a nagyhét is: a „virághét” alatt ültették a virágot, vagy vetették el a virágmagot. János evangélista beszámolója (12,24) szintén a vetésre utal, bár ekkorra a búza nálunk már túl van zsenge ifjúságán. „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz” – mondta Jézus a sokaságnak (Jn 12,31).

Pilinszky János 1964 márciusában írta Virágvasárnap című jegyzetét, s abban csak egyfajta kitérőnek, „csalóka fénynek” nevezte Jézus számára a jeruzsálemi bevonulást – előtte ugyanis feltámasztotta Lázárt, és első jeruzsálemi cselekedeteként Máté (21,12) azt jegyezte fel, hogy kiűzte a kufárokat a templomból, s felborogatta a pénzváltók asztalait. A mi ünneplésünk örök időkre szóló okulása Pilinszky szerint az, hogy „saját erőnkből csak ilyen szalmaláng lelkesedésre futhatja”, de érdemes alaposabban szemügyre venni a történetet. Itt jelenti be Jánosnál (12,23) Jézus: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia.” A bevonulás ünneplése még nem a megdicsőíttetés, csak az előkészítés. Az ünneplés elől ugyan nem lehetett kitérni, de Jézus megragadta az alkalmat, hogy tanítson, és ne csak rövid felbuzdulásokra késztessen.

A virágvasárnapi ünneplés rövid találkozás. A tanítványok és a hozzá legközelebb állók kivételével a korabeli emberek pusztán ilyen rövid találkozások formájában tapasztalták meg az Örökkévaló jelenlétét, de ezeknek a „kommunikációs mozzanatoknak” (a hit erejének és a csoda hatalmának) a hatása nemcsak az önismereti kérdések vagy a bűnbánat, hanem a megtérés (és megértés), illetve a cselekvés formájában is megnyilvánult.

Noha az imént zárójelbe tettem a „megtérés” után a „megértés” szót, a kettő közötti kapcsolat fontos helyet foglal el a virágvasárnapi üzenetek között. A megértés ugyanis nem képzelhető el a megismerés nélkül, a keresztyén ember számára pedig a világ és önmagunk megismerése – az arisztotelészi nyomán kifejtett augustinusi és tomista tanok alapján – „az első ok”, mint a „végső cél”, azaz Isten megismerése révén történik meg.

Sötétben kóvályogva, álmosan kisebb az esély a megértésre, ellenben a világosságban és éberen már minden tisztább képet fest. Mielőtt félrevonult volna az ünneplők elől, Jézus ezt üzente: „Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket; mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Amíg nálatok van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek!” (Jn 12,35–36)

Talán épp ezért lett a világból virág, virágzó zöld ág. Az etimológiai kutatások szerint a „virág” úgynevezett szóhasadás nyomán jött létre a „világ” szóból. Tehát a világosság eredetileg ugyanaz, mint a „virágosság”, a virágvasárnap pedig a világosság vasárnapja. S ha csak egy villanás is: a Feltámadás kegyelmének fénye világítja be az utunkat.

A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékének vezetője