Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy a mesterséges intelligencia eljut arra a szintre, amelyen már alapjaiban befolyásolja az emberek hétköznapjait, és nincs olyan nap, amikor ne esne róla szó a munkahelyen vagy vasárnap az ebéd mellett, valószínűleg nemcsak kinevettem volna az illetőt, de vissza is kérdeztem volna, hogy ez most olyan lesz, mint az Én, a robot című filmben vagy mint a Vasember-ben Jarvis? Egyik sem lett, még. De az irodalmat és a filmgyártást azért mindig is foglalkoztatta a kérdés, mi van akkor, ha az emberiség a saját képmására teremt egy gépet. Fellázad ellenünk? Vagy békében élnek majd mellettünk az emberszerű robotok?

Úgy gondolom, az AI hasznossága mellett sok kárt is okoz, főleg az emberi kapcsolatainkban. Egyre több barátomnál látom, hogy már gyakorlatilag emberi társként kezeli, rendkívül személyes dolgokat oszt meg vele, és először mindent tőle kérdez meg. Van, akinek már az AI a legjobb barátja. Ez önmagában szomorúnak tűnik, de a legnagyobb probléma nem az, hogy használjuk ezt az innovációt. Hanem ha elvárjuk, hogy minden esetben tökéletes, a mi ízlésünknek megfelelő és pontos válaszokat adjon minden kérdésünkre. Hiszen felmerülhet bennünk, hogyan várjuk ezt el egy fizikailag nem megfogható, nem érző, nem gondolkodó dologtól, amely minden tudását az emberektől szerzi?

Akik, mint tudjuk, nem tökéletesek. Elcsépelt mondás, de a „hibázni emberi dolog” nagyon is helytálló. Akkor viszont miért ne hibázhatna a mesterséges intelligencia is? Ha a viselkedésmintákból tanul és fejlődik, akkor csak a jó vagy a rossz dolgokat is átveszi? És a legfontosabb, el tudja-e kerülni, hogy a hibákat is lemásolja?

A mesterséges intelligencia valószínűleg sohasem fogja felfogni, hogy hibázik. Hiszen nem tudja, mi maga a hiba, mert azt is az emberek jelzik neki, akik mellesleg olykor szintén hibáznak. Ördögi kör. Sok folyamatot helyesen fel tud váltani ez a technológia. De egy IT-szakember barátom azt is mondta, hogy bár tud segíteni a programozásban és bizonyos munkakörökben az AI, a hús-vér fejlesztőkre mindig szükség lesz, mert az emberi tulajdonságokat nem pótolja semmi. A hibázás lehetősége is emberi. Mégis a saját képmásunkra akarunk létrehozni egy gépet, viszont arra törekedünk, hogy ne hibázzon. Azt is mondhatnánk, fordítva ülünk a lovon. Hiszen, ha az alkotó eleve képes hibázni, lehet-e hibátlan a műve?

Rengetegen tartottak attól is, hogy a mesterséges intelligencia a művészeket is lekörözi, és olyan minőségben gyárt majd verseket, festményeket, zeneműveket, hogy már nem lesz különbség az emberi alkotás és ezek között. Úgy gondolom, lehet az AI bármilyen fejlett, a lényeg mindig az alkotói folyamat. Sokan nem értik, a művészek miért ódzkodnak ettől. Szerintem nem azért nem akarják, hogy az AI írjon helyettük mondjuk dalszöveget vagy verset, mert ne tudná magas szinten megtenni. Hanem mert nem akarják megfosztani magukat a folyamat élvezetétől. Vagyis a tanulás, a próbálkozás, a feleszmélés és igen, a hibázás lehetőségétől.

A kérdés tehát, hogy van-e tükör a gépben. Ki kinek tart tükröt? Elkerülhető-e az AI számára a hiba? Egészen nagyot kell visszaugrani, ha a teológia szemüvegén keresztül akarjuk ezt értelmezni. Elsőként az eredendő bűn jut eszembe. Ahogy az ember nem tud elszakadni az „eleve rossz” természetétől, úgy az AI sem tud teljesen elszakadni, attól az adathalmaztól, amelyből ő származik. Egy másik értelmezés szerint az AI nem erkölcsi lény, tehát nincs is bűne, felelőssége vagy lelkiismerete. Mit számít akkor, hogy eltanulja-e a hibáinkat vagy sem?

Az ember viszont rendelkezik morális akarattal, lelkiismerettel, és persze képes a bűnbánatra is. Tehát ez az egyik legfontosabb üzenet: ha felerősíti is a hibáinkat a mesterséges intelligencia, akkor se meneküljünk előle. Ennélfogva nem is kell a tökéletességre törekedni. El kell fogadni az emberi mivoltunkat, a hibáinkkal és bűneinkkel együtt. „Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga.” (Példabeszédek 28,13, Károli-ford.)

Az ember igazából nem a saját képmását adja tovább a gépnek, hanem Istenét. Viszont az AI sosem lesz igazi képmás. Nem kerülheti el, hogy eltanulja a hibáinkat. De nem olyan lesz, mint amilyen az ember. Lehet fokozni egy darabig, lehet csiszolni, fejleszteni. Emberszerű, mert beszélget velünk, tanácsokat ad, megold dolgokat? Igen. Tud hibázni? Igen. Tud érezni, gondolkodni, képes felismerni a hibát? Nem.

Szentül hiszem, hogy Isten gondviselő. Ő az, aki képes az emberi hibákból is a jót kihozni. Rávilágítani azokra. Talán ezért van az AI. Hiszen az ő tévedéseit és hibáit hamarabb felismerjük, ami így rámutat a saját torzulásunkra. Vagyis nem mi tartunk tükröt az AI-nak, hogy ide nézz, hibáztál, ezt javítsd ki, és akkor még egy centivel tökéletesebb leszel. Akkor valójában a gép tart tükröt nekünk? Hisz megmutatja, milyenek vagyunk. De igazából ezt sem ő teszi velünk. Nem ő az igazi képmás.

Nemrég voltam egy református konferencián, ahol a téma a képmás volt. Pont erről van szó itt is. Az, hogy az istenképűség és -hasonlóság hordozza az emberben a Teremtőjével való személyes közösséget és képezi egyben az ember lényegét is. Ugyanakkor szabad választási lehetőséget is adott nekünk az Úr. Ez a kulcsa az egésznek. Ez tette lehetővé és teszi ma is, hogy az Istenre való ráutaltságunkat, függésünket ne valamiféle robotként, csak úgy elszenvedjük, hanem szabad döntésünk, átadjuk-e magunkat az isteni rendeltetésünknek. Nekünk van tehát választásunk. A mesterséges intelligenciának nincs. Az AI eltanulja a hibáinkat és valamiféle tükröt tarthat róla, de hogy az mindig a legjobbat mutassa rólunk? Ez sosem lesz így. De nem is kell erre törekedni. Hiszen az embernek másfajta tükör kell. De az nem a gép. A tükör Jézus Krisztus. Őt szemlélve látjuk meg saját lelkünket. Ez az út vezet tökéletességre, amikor már elmondjuk azt: „…többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem…” (Gal 2,20)