A „Maradandóság városának” közepén, a Kollégium egyszerre impozáns és robusztus épületében volt valamikor egy vasajtó, amelyet a Légy jó mindhalálig lapjairól ismerünk. Az ajtó mögött őrizték legalább másfél évszázadon át a tiszántúli reformátusság és a Kollégium iratait. A vasajtó utolsó gazdája a 2025 karácsonyát megelőző napokban, idő előtt hagyta itt az árnyékvilágot.

Szabadi István Levente 1964. december 2-án született Tiszalökön. Felsőfokú tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végezte, 1989-ben szerzett történelem–latin szakos oklevelet. Három éven keresztül alma matere klasszika-filológia tanszékén dolgozott az MTA ösztöndíjasaként. 1992-ben szegődött a református gyűjteményügy szolgálatába: négy évig a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának kézirattárában dolgozott, 1996-ban a Kormos László halála után megüresedett levéltár-igazgatói állásra kapott megbízást, amelyet csaknem harminc esztendőn át töltött be.

A vasajtó mögött, vezetése alatt a Tiszántúli Református Egyházkerületi Levéltár a magyar reformátusság egyik szellemi központjává vált. Legelőször azt mutatták meg – Kormos László nyomán –, hogyan kell korszerű műhelyt építeni: naprakész segédletek, órarendszerű kutatószolgálat, reprográfia. 2014-ben pedig az intézmény kijött a vasajtó mögül, új székhelyének a megálmodásában és az átköltöztetés megszervezésében is nagy szerep jutott Szabadi Istvánnak. A levéltáros életében egyszerre krízis és kegyelem az iratok költöztetése – ő mindig az utóbbit látta benne.

A vasajtó mögött zajlott a magyar egyházi levéltárügy történetének fontos pillanata is: 1993-ban megalakult a Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete. Szabadi István ott volt az alapításnál. Huszonöt évig az intézőbizottság tagja, 1996–1998 között ügyvezető elnöke, 2006–2014 között titkára, 2014–2018 között elnöke az egyesületnek.

A vasajtó mögül túllátott a „Maradandóság városán”, sőt az ország jelenlegi határain is. Az 1920 után négy országba szakadt történelmi Tiszántúli Református Egyházkerület levéltári anyagának feltérképezésére vállalkozott. Részt vállalt a Kárpátaljai Református Egyházkerület levéltárának megalapításában. Hosszú éveken át szorgalmazta a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vonatkozó gyűjteményének rendezését. Neki is köszönhető, hogy ma jó kezekben van a szakma partiumi ügye, méltó elhelyezést kapott a Nagybányai Református Egyházmegyéé, és a királyhágómelléki gyülekezetek megőrzött dokumentumainak jelentős részét már digitalizálták. A három országba szakadt Békés-Bánáti Református Egyházmegye anyagának egyesítésére is megtalálta a megfelelő szakembert és a szükséges forrást. Vezetői munkája ékes példája volt évszázados nemzeti traumánk értelmes, csendes, sallang- és szólammentes orvoslásának. Figyelme túlterjedt a történelmi Tiszántúlon: az erdélyi református levéltárügy hűséges és bizonyos támogatója volt, valahányszor hozzá fordultunk szakmai vagy anyagi segítségért.

A vasajtó mögött kicsírázott, majd szárba szökkent tudományos pályája is: a Magyar Tudományos Művek Tárának adatai szerint százhetvenkét publikáció köthető a nevéhez. Elsődleges kutatási területe a tiszántúli reformátusság XVI–XVIII. századi múltja volt. Ennek a munkásságnak most három csúcspontját említjük: a Debreceni Református Kollégium diáknévsorának és a Tiszántúli Református Egyházkerület zsinati iratainak sajtó alá rendezését, illetve a Szilágy-Szolnoki Református Egyházmegye történetének részletes feldolgozását.

A vasajtó mögött, majd az új intézmény modern igazgatói irodájában nemcsak kiváló szakember, hanem nyitott szívű barát lakozott, aki mindig testvérré szegődött a nyomorúság idején – önzetlenül, lélekből és Lélekből segített.

Szabadi István életét Habakuk próféta hitvallása jellemezte: „Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám...” (Hab 2,1a) A református levéltárügy debreceni őrhelyén mától hiányzik egy őrálló.

Emléke legyen áldott nemzedékről nemzedékre!