(3) „Ez egyszer nem én leszek a hibás…” (Bír 15,1–8)

A békülni kívánó Sámson az apósa házánál döbben rá, hogy feleségétől végképp megfosztották (1–2). Hiába próbálja őt az apósa a húggal kárpótolni, ő hajthatatlan. Ez a jogtalan sérelem arra készteti, hogy „rosszat” tegyen a filiszteusokkal, és – mint mondja – „ez egyszer nem ő lesz a hibás” (3). Emberi szemszögből vitatható az álláspontja, de ha élettörténetét úgy nézzük, hogy abban Isten cselekszik (vö. 13. fejezet), nyilván érthető. Ettől kezdve Sámson életében bosszú bosszút követ. Gonosz akcióval felgyújtja a környékbeli filiszteusok gabonaföldjét (4–5). Amikor emiatt a filiszteus gazdák bosszúból megégetik az apósát és a volt feleségét (őket okolva a gabonaföld felgyújtásáért), Sámson a család borzalmas kiirtására ismételten megtorlással válaszol, és sok filiszteust megöl (6–8). Nem csoda, hogy elmenekül a vidékről, és júdai földön, a nehezen megközelíthető étámi barlangban húzódik meg (8). Mi csupán sejtjük Sámson elégtételvételében Isten titkos munkáját. Az egykori gyülekezet viszont bizonyosan érezte, amikor hallgatta az elnyomó filiszteus hatalomnak okozott károk színes elbeszélését.

Jn 7,1–10 RÉ 62

(11) „Miért tetted ezt velünk?” (Bír 15,9–20)

Sámson élettörténetében egyre inkább kirajzolódik Isten kezének munkája. Különösen az elfogására kényszerített lehíbeli júdaiakkal (9–10) való beszélgetése mutatja, mennyire elbátortalanodott népe a negyvenéves filiszteus elnyomás alatt. Fő gondjuk már nem a leigázottságuk, hanem az, hogy honfitársuk ezt a rájuk erőltetett, hamis nyugalmat megzavarta (11). Itt az ideje, hogy valaki e fásult csüggedtségből felrázza őket. Ez pedig nem lehet más, mint Isten. A saját honfitársai által megkötözött és az ellenségnek átadandó Sámson az „Úr Lelkének” erejével megszabadítja magát kötelékeitől (14). Jel ez arra, hogy az Izráel fölötti filiszteus uralom nem lesz maradandó. Rabságuknak akkor és úgy lesz vége, amikor és ahogyan azt az Úr akarja. Lehull róluk majd a rabszíj, miként lefoszlott Sámsonról is a ráhelyezett kötelék, mint „tűz égette” lenfonál. Így változik a filiszteusok győzelmi kiáltása halálhörgéssé, amikor a köteleitől megszabaduló Sámson egy felkapott, friss szamárállcsonttal a kezében megmutatja ellenfeleinek, melyik oldalé a döntő erő (15–16). A győzelmet maga Sámson értelmezi: ő csak „szolga”, a szabadítást az Úr keze adja (18). Szomjazó hősének az Úr forrást fakaszt, hogy életereje visszatérjen (19).

Jn 7,11–13 RÉ 658

(20) „…elhagyta őt az Úr.” (Bír 16,1–21)

Sámsont nem szentként mutatja be a Biblia. Amikor egy filiszteus városban, Gázában egy parázna nőhöz megy be, üldözői egész éjjel lesben állnak, hogy elfogják. Úgy menekül meg, hogy őrzőit kijátszva kiemeli a városkaput a sarkából, majd egy messzi hegytetőre viszi (1–3). Sámson szomorú végét egy asszony okozza. Delila az ujja köré csavarja a nagy erejű hőst. A filiszteus városfejedelmek megbízásából (5) nagy nehezen (6–14) kiszedi belőle názírrá szentelésének titkát (15–17), és az alvó Sámsont megfosztják hét hajfonatától (18–19). Természetesen Sámson ereje nem a hajában volt, amint a „falak ereje sem a kövekben vagyon, hanem a védők lelkében” (Dobó István). Az Istennek szentelt embert „elhagyta az Úr” (20), mert kifecsegte élete legszentebb titkát. Azt hitte, az ereje a saját tulajdona, holott Istentől kapta. Így csak addig maradhat meg, amíg ő is hűséges az ereje forrásához, Isten életadó Lelkéhez. Az erejét vesztett embert most elfogják és megvakítják a filiszteusok. Gázába viszik, korábbi hőstettének színhelyére, ahol rabként malmot kell hajtania (21). – A mi láthatatlan, titkos „vízjelünk” a szent keresztség, amely szavak nélkül hirdeti, hogy Istennek felajánlott, odaszentelt életek vagyunk. Ne legyünk árulók!

Jn 7,14–24 RÉ 509

(22) „Sámson haja azonban megint nőni kezdett…” (Bír 16,22–31)

Dágón isten ünnepén a filiszteusok megköszönik istenüknek Sámson foglyul ejtését, vagyis azt, hogy újra biztosította számukra az uralmat Izráel felett (23–24). Az Úrnak ez a megvakított, rabságra jutott, elkallódott eszköze azonban élete utolsó bizonyságtételével is tanúsítja, hogy mindez hazugság. Amikor előhozzák a nép szórakoztatására (25), már érezzük, hogy a dolgok más irányt vesznek, mert Sámson haja megint nőni kezdett (22). Ez azt jelenti: ott, a malomban bűnbánata elmélyült, szíve egészen Istene felé fordult. Bár vak, most kezd látni igazán. Ebben a mélységben megtanul imádkozni (28), az Úr pedig helyreállítja visszavont kegyelmét. Ő nem hagyja nevének megcsúfolását, sem azt, hogy választottja szórakoztató játékszerré váljék (29–30). Sámson erős karjának utolsó, hősies mozdulatával az ünneplő seregre és magára dönti Dágón templomát. Halála elgondolkodtató. Bár látjuk, késő bánat nemcsak ebgondolat lehet, hanem igazi megtérés is, ez a halál mégis az eljátszott küldetés, a könnyelműen eltékozolt élet befejezése. Nem mindig lehet utánakapni elfutott lehetőségeknek, engedelmeskedni tegnapi parancsoknak, vagy meghalni tegnapra időzített ügyekért. Mindennek rendelt ideje van. Jézus Krisztus az idők teljességében jött hozzánk, hogy meghaljon mindnyájunkért.

Jn 7,25–30 RÉ 533

(6) „…mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” (Bír 17)

Egy efraimi férfi, Míká tetemes mennyiségű pénzt lop anyjától, anyja pedig megátkozza az ismeretlen tolvajt és az ellopott pénzt. Vagyis: Istennek ajánlja fel, és azt kéri tőle, a mostani birtokosát döntse romlásba. A megrémült fiú tettét bevallva visszaadja a pénzt. Az anya, hogy megtörje a kimondott átok erejét, gyorsan áldást mond fiára (2), az Úrnak elkülönített pénz egy részét pedig „szent célra” ajánlja fel: bálványszobrot készíttet belőle. A szobor Míká házi szentélyébe kerül, aki az egyik fiát felavatja annak papjává (3–5). De valamiképpen még emlékszik arra, hogy Izráelben a papi tisztet Lévi törzse látja el. Végül talál is egy Betlehemből kivándorló lévitát, aki ezután ellátja a szentély papi feladatait, és a család „atyjává” lesz (7–12). Mindez mutatja azt a vallási zűrzavart, amely Isten népe körében dúlt a királyság bevezetése előtt (6), és azt a gyanútlan vallásos „amatőrködést”, amellyel Isten tiszteletének szent ügyét kezelték ebben az időben. Míká kegyelemnek tekinti, hogy egy Isten törvénye szerinti papot talált (13), de a lévita sem lát ellentmondást abban, hogy a szentélyben az Urat pogány módon, bálványképével együtt szolgálja (vö. 2Móz 20,4). Mi is mindig csak a „szeretetet” hiányoljuk. Pedig beszélgethetnénk Isten ismeretéről is (Hós 4,6).

Jn 7,31–36 RÉ 535

(24) „Elvittétek isteneimet…” (Bír 18)

A törzsi egoizmus és a filiszteus túlerő miatt (vö. Józs 19,47) Dán törzsének nincs megfelelő törzsi területe (1), ezért vezetőik kémeket küldenek ki új lakóhely felkutatására. Ezek jelentése alapján (2–10) azután elindulnak Efraim hegyvidéke felé, legalábbis a törzs egy része (11). Útba ejtik Míká lakóhelyét, elrabolják családi szentélyének faragott és öntött bálványszobrát (14–17), és a betlehemi lévitát is magukkal viszik (18–20). Továbbhaladva elfoglalják Lajis földjét (27), ahol letelepednek, és az újjáépített várost a törzs ősatyjáról, Dánról nevezik el (28–29). Mivel ezt a területet tekintik Istentől kapott örökrészüknek (vö. 10), ez lesz központi szentélyük és papi nemzetségük székhelye (30–31). A tárgyilagos leírás ellenére is érezzük az ítéletet: lopás, rablás és vérengzés a dáni szentély alapja, amely az ország kettészakadása után (vö. 1Kir 12) Bétel mellett az északi országrész másik szentélye lett. Azért keletkezhetett, mert abban az időben nem volt király Izráelben (1), mindenki azt tette, ami neki tetszett. Az Úr azonban nem hagyja ügyét: a jogtalan szentéllyel szemben ott áll az Isten törvénye szerinti sílói szentély, benne a szövetségkötés ládájával (31; vö. 1Sám 1). Ő elveszi tőlünk magunk alkotta isteneinket.

Jn 7,37–39 RÉ 752

(30) „Vegyétek ezt fontolóra…” (Bír 19)

Egy efraimi lévitának sikerül apósától visszacsalogatnia a hozzá hűtlen másodfeleségét (1–10). Hazafelé menet Gibeában szállnak meg, izráeli területen (11–12), ahol éjszakára egy idős ember fogadja be őket (11–21). Amikor elvetemült helyi férfiak ezt megtudják, a legelemibb vendégjoggal sem törődve, szexuális követelőzésbe kezdenek, először az „idegent” kérve ki (22–25). Mivel a lévitát nem ronthatják meg, az a másodfeleségét viszi ki hozzájuk, aki reggelre belehal a sorozatos erőszaktételbe (25–27). A férj a meggyalázott felesége holttestét szamárháton hazaviszi, feldarabolja, és bűnjelként elküldi Izráel tizenkét törzsének. Ezzel jelzi: a más törzsbeliekre is kiterjedő vendégjog (2Móz 22,20; 3Móz 19,34; 5Móz 10,19) és az emberiesség ilyen borzalmas megsértése nem magánügy, mivel az idegen mindig az Úr különleges védelme alatt áll. Ilyen brutalitásra még nem volt példa Izráelben (30). De a szörnyülködésen kívül hogyan válaszol erre Izráel egész közössége (30)? A maga ügyének tekinti-e, vagy pedig lesüllyed Sodoma szintjére (1Móz 19)? A válasz létében rendítheti meg Izráelt. Mert nem tudunk megakadályozni minden gaztettet. De mit kezdünk a körünkben előforduló gonoszsággal, amely hiteltelenné teszi bizonyságtételünket a világban?

Jn 7,40–53 RÉ 763