A lepra gyógyító, mégis világszerte milliók élnek miatta kirekesztve. Miért fontos most, 2026-ban is beszélni róla?

Valóban könnyen gyógyítható, nem volna szabad előfordulnia, hiszen teljes mértékben környezeti és társadalmi meghatározottságú nyomorúság. Tiszta ivóvíz és a minimális egészségügyi körülmények megléte esetén nem telepedik meg a kórokozó. Mégis minden második percre jut egy diagnózis. A mi feladatunk Jézus parancsán alapszik, hiszen arra szólította fel a tanítványait, hogy hirdessék: elközelített a mennyek országa, gyógyítsanak betegeket, tisztítsanak leprásokat. A leprabetegek nagy része nem keresztyén közegben él, a legtöbben sohasem hallottak még az evangéliumról. Itt nem pusztán néhány millió ember egészségügyi kérdésének megoldásáról van szó, hanem arról, hogy az örömhír gyökeret ver egy-egy területen, és elkezd hatni.

A Lepramisszió sokak számára távoli, nehezen elképzelhető szolgálat. Ön hogyan fordítja le ezt a mindennapok nyelvére?

Személyes szálon szoktam megpróbálni ezzel az egyszerű és mindenkit egyformán megérintő gondolattal: lehetnék én is... Azon múlik, hogy ők oda születtek, de pontosan olyan emberek, mint mi. Az érzéseik, fájdalmaik, örömeik, vágyaik ugyanolyanok. Nem tehetnek róla, de mi tehetünk értük. És ha az ember megpróbálja lélekben közelinek érezni őket, akkor meg fogja tapasztalni, hogy igenis közel állnak hozzánk.

Hogyan készülnek évről évre a lepra elleni harc világnapjára? Milyen eseményeket szerveznek ilyenkor?

Felhívásainkat, körleveleinket minden egyházközségnek továbbítottuk már. Ilyenkor, január utolsó vasárnapján megkérjük a lelkipásztorokat, hogy az imádságban, igehirdetésben lehetőség szerint ezt válasszák témának. Rendszerint a református gyülekezetek mintegy egyharmada az ügy mellé áll. Vannak rendszeresen adakozók, vagy akik a hirdetőtáblára kiteszik a misszió híreit. Imaközösségek is használják az imakalauzunkat. Tehát számos eszközzel igyekszünk ilyenkor megmozdítani a híveket. Meg vagyok győződve, hogy a külmisszió nem elvesz, hanem ad. Nem kell attól félni, hogy ezzel csökken a gyülekezet anyagi forrása. Épp ellenkezőleg. Ha az emberek lelkét érzékenyítjük, akkor az önzetlenséggel, a nagylelkűséggel, a távollátással olyan többletet kapnak, amely a helyi gyülekezetek életében is kamatozni fog.

Többször olvashattunk már arról, miként került a misszióba. De mi az, amit ma egészen másként lát, mint amikor elkezdte ezt a szolgálatot?

Éppen néhány napja fogalmazódott meg bennem: az evangélium hirdetése ma sokkal fontosabb. Nyilván 1976-ban megfogott az, hogy lehet segíteni, a nyelvek ismeretét hasznosítani… Diákként, teológusként jelentkeztem önkéntesnek, de egyre inkább az vált hangsúlyossá, mennyi áldást jelent mindez. Jézus mondta, hogy „eljön […] a Szentlélek, és tanúim lesztek […] a föld végső határáig”. Ez a Lepramisszió legfontosabb lehetősége: mennyi áldást jelent a világevangelizációban már százötven éve!

Az a cél, hogy 2035-re legyőzzék a betegséget. Hol tartanak ebben a harcban?

Ehhez a szűrőtevékenység felgyorsítása az út, hogy minél hamarabb derüljön ki minél többekről, ha betegek. Csak két példát említve: Kongóban az ország hatalmas mérete, Indiában pedig a zsúfoltság nehezíti a munkánkat. Egyre nő a diagnózisok száma, hiszen minél gyakoribb a szűrés, annál többekről állapítható meg, hogy fertőzöttek.

Ez a misszió nem is zárható le egyik pillanatról a másikra csak azért, mert mondjuk a leprát egy területen fölszámoljuk. Akkor ott maradnának oktatás, fejlesztés nélkül, hiszen ezeket mind végzi a misszió, és ezek legalább olyan fontosak, mint az, hogy ne legyen több leprabeteg.